Féltettük. Nem csak idős kora, törékeny, vékony alkata, nehéz mozgása, de makacssága miatt is. Engedetlen volt, pedig sokszor óva intette a család. Néha úgy tűnt, mintha viselkedésével szándékosan bosszantani akarná gyermekeit, hozzátartozóit. Nap, mint nap üldögélt a sötétedő szobában, kopott, agyonnyűtt régi foteljában. A csend, a félhomály, az áporodott levegő melegágya a levertségnek és a depressziónak. Tisztában volt vele, mégis ezt szerette: az estét, a naplementét. Bár nem sokat látott a lemenő Nap szépségéből, de az a kis idő is elég volt, hogy felébressze tudatában az élet elmúlásának közeledtét és öregségét. A naplemente szűrt fénye csak néhány percig időzött az ódivatú, fényesre portalanított bútorokon, majd észrevétlenül elillant. Szürkeség borult az egész lakásra. Még nem gyújtott lámpát, ez az idő volt a legalkalmasabb a merengésre, szomorkodásra.
Tudta, hogy árt magának, de hagyta, hogy a levertség rátelepedjen, úrrá legyen rajta. Megvárta, amíg besötétedik. A félkész kötést ölében tartotta egy darabig, mintha félt volna, hogy megszökik. Erőt vett magán, botjára támaszkodva lassan felállt, tapogatózva megkereste a rongyosra használt gurtnit, majd lassan, szertartással leengedte a redőnyöket. Elhúzta a sötétítő függönyöket, bár erre már semmi szükség nem volt. A redőnyök olyan jól zártak, hogy a lakásba nem volt ember, aki belátott volna. Vaksötétben kapcsolt villanyt, majd kimerülten visszabotorkált a fotelba. Újra elővette a kötést, s ott folytatta, ahol abbahagyta.
Idősödő korában is, amikor már remegő ujjakkal fogta a kötőtűt és a fonalat, késő estig kötött. Szenvedélyévé vált ez a foglalatosság. Kötött és emlékezett. A legnehezebb kötésmintákat választotta a havi rendszerességgel érkező kötő divatlapokból. Azt mondta, amíg a bonyolult kötésmintát számolgatja, eltereli a figyelmét az öregségről való gondolkodásról. Nem mindig sikerült. Szebbnél-szebb kötött pulóverek kerültek ki a kezei alól. A szekrények már tömve voltak a maga kötötte pulóverekkel, kardigánokkal. Az egyik ágyneműtartó rejtette az évtizedek alatt gondosan időrendbe rendezett Fürge ujjak-at és a különféle kötés mintákkal teli folyóiratokat.
Óriási képzelőereje volt. Ez a hajlama nem mindig volt szerencsés. A vele történteket sem mondta el hitelesen. Kértük, hogy idegeneknek soha ne nyisson ajtót, főleg a házaló zugárusoknak. Azok előszeretettel látogatják az egyedülálló idős embereket. Tudtuk, hogy nem tartja be az ígéretét. Olykor-olykor nagy örömmel mutogatta legújabb beszerzéseit. Egy új evőeszközkészlet, egy új takaró, egy sokadik hátmasszírozó, vagy zseblámpa került elő a szekrényéből. Nekünk azt mondta, hogy a szomszédtól vette jutányos áron. Sokszor kételkedtünk a szavában, de olyan meggyőzően állította, hogy végül elhittük, amit mondott.
Egy darabig…
Egy őszi délelőtt történt. Épp melegítette a konyhában az ebédjét, amikor csengettek. Kinyitotta a bejárati ajtaja kis ablakát. Dicséretére váljon, ezt minden alkalommal megtette, akkor is, ha ismerős volt a látogató. Egy fejkendős, középkorú hölgy köpenyben ácsorgott az ajtó előtt. Kezében vödröt és egy felmosó fát tartott:
— Jó napot kívánok — köszönt udvariasan a kicsit ápolatlan idegen.
— Jó napot kívánok — fogadta kedvesen a köszönést.
— A lépcsőházat takarítjuk. Tetszik tudni, ez afféle nagytakarítás. Az ablakokra is ráfér már a tisztítás.
— Csak nyugodtan dolgozzanak, bizony ráfér — mondta, majd kezdte becsukni a kisablakot, de az ismeretlen újra szólt:
— Ne tessék haragudni, de nagyon megszomjaztam. Kaphatnék egy pohár vizet?
— Persze, hogy kaphat. Csak jöjjön beljebb.
Már fordult is a kulcs a zárban, kinyitotta a bejárati ajtót és az idegen hölgy az előszobában termett. De jöttek utána a társai is. A mama ezt nem látta, mert eközben már botja segítségével bicegett be a konyhába, töltött egy pohár vizet, majd átnyújtotta a szomjazó idegennek.
— Áldja meg a jóisten a jóságáért — fogta az idegen a teli pohár vizet, és egy húzásra megitta.
— Nagyon szomjas volt. Tölthetek még egy pohárral? — kérdezte jóhiszeműen a mi mamánk.
— Az isten áldja meg! Tetszik tudni, ilyen jószívű embert már alig lehet találni. — Felhörpintette a második pohár vizet is. Majd sarkon fordult és már kinn is volt a lépcsőházban.
A mama gondosan bezárta utána az ajtót. Leült a konyhában és ebédelni kezdett. Épp megette a levest, amikor újra csöngettek.
Ki lehet már megint? Nem hagyják az embert nyugodtan ebédelni! — zsörtölődött magában. Botja segítségével kitipegett a bejárati ajtóhoz.
Kinyitotta a kisablakot. A szomszéd fiatalasszony állt előtte, két nagy szatyorral a kezében. Bevásárlásból jött éppen.
— Margit néni, ki ne nyisd az ajtót senkinek! Az imént hallottam, hogy takarítónak öltözött szélhámosok járják a lépcsőházakat. Mindenféle ürüggyel becsengetnek és kirabolják a mit sem sejtő öregeket. Főleg egyedülálló emberekhez mennek. Hárman vannak. Az egyik szóval tartja a lakástulajdonost, míg a másik kettő elvégzi a rablást.
A mi mamink elfehéredett, kirázta a hideg, egész teste remegett, de nem vallotta be, hogy ő bizony már beengedte a tolvajokat.
— Köszönöm, hogy szóltál, Katikám. Ne haragudj, kihűl az ebédem — alig állt már a lábán, nem érdekelte az ebéd sem, csak minél hamarabb meg akart győződni arról, vajon igazat beszél-e a szomszéd.
— Jó étvágyat, Margit néni! Sietek én is, mert ma délutános vagyok.
Remegő kézzel zárta be az ajtót, majd bot nélkül igyekezett be a szobába. Látszólag mindent rendben talált. Rablásnak nyomát sem látta. Egy pillanatra megnyugodott. Benyúlt a háromajtós szekrényébe, a dugi helyekre. Az ott gyűjtögetett pénzének hűlt helyét találta. Kitámolygott a konyhába, lerogyott a székre. Nem volt már étvágya. Jó ideig üldögélt magába roskadva. A harag, a bosszúvágy, a szégyen egyszerre munkált benne. Mélységesen restellte magát. Idős, tapasztalt kora ellenére jól rászedték a gazemberek.
Egy óra is eltelt, mire erőt gyűjtött és felhívta a fiát.
Legutóbbi módosítás: 2017.08.02. @ 10:11 :: Szulimán Eleonóra
