Zalem[1] odament a foglyokat őrző katonák parancsnokához.
— Jól kiválogattad őket?
— Igen, uram, csak az ép, erejük teljében levő férfiakat szedtem össze, akiken esetleg csak karcolások vannak. A nők közül csak a fiatalokat és szépeket, akikért jó pénzt kapunk a perzsa kereskedőktől. Ha valamelyik vinnyogott a kölyke után, azt levágtuk, ne nyavalyogjon utána.
Zalem körbenézett. A lenyugodni készülő Nap még elég magasan járt ahhoz, hogy ne fesse színesre az őgyelgő kisebb felhőket. Ahhoz is elég fényes volt, hogy rontsa napnyugta felé a látóhatár szélét kémlelők szemét, ahonnan Csanád és csapata hiába várta az erősítést. Csak a napkeleti láthatáron, az Abakán hegyek felett jelent meg néhány sötétebb felhő, s az addig fújdogáló szellőt keleti szél váltotta fel.
Az Ob gázlóján túlról már visszajöttek a felderítők, nem látták még nyomát sem a közelgő a mosoknak. Lehetett nyugodtan ünnepelni. Zálem embereinek nem kellett biztatás. Hamar megállapították, hogy a poroknak jobb a vörösboruk, mint a fehér, és az e vidéki szarvasok húsa igencsak finom. S mint egyensúlya is mutatta, már ő maga is leöblögette néhányszor a csata során a torkára rakódott port. Gondolt egyet, majd odament a foglyokhoz, és Csanádot kereste szemével. Meg is találta hamarosan.
— Hiába kémleled a napnyugati eget — mondta neki gúnyosan. — A mosok nem jönnek. Küldtem nekik egy kis elfoglaltságot az úton, hogy ne unatkozzanak… Nem jó, ha az ember másokkal akarja kikapartatni a gesztenyéjét… Azt hitted, büntetlenül megúszhatod, hogy megöltétek az öcsémet?
Csanád ránézett, végül úgy döntött, hogy nem tartja érdemesnek közölni vele, az öccse maga kereste a bajt. Ha nem jött volna rabolni, nem hagyja itt a fogát. Dacosan nézett szembe legyőzőjével.
— Letérdelni, ha Zálem szól hozzád! — csattant a nyakán egy korbács. S hogy biztos legyen a dolgában, a parancsnok intett is két katonájának, kényszerítsék térdre.
— Melyik a feleséged, Csanád rabszolga? Illetve melyik volt? Igazán megmelegíthetné az ágyamat egy kicsit…
Csanád nem méltatta válaszra, csak gyűlölettel nézett szembe vele.
— Válaszolj! — csattant a hátán kétszer is a korbács.
— Hagyd… Ne tedd tönkre az árut! Vallassátok ki az asszonyokat, azok beszédesebbek… Vacsora után a sátramban legyen. Ekkora barmokat, legalább egy házat megkímélhettetek volna… — csatlakozott a vezérkarához.
— Ezt a csatát is megnyerted, Zálem! — mondta elismerően egyik alvezére, miután fenékig kiürítette a korsót.
— Meg — felelte öntelten.
— Ami azt illeti, nem adták meg egykönnyen magukat, bár kevesebben voltak. Ha ideérnek a mosok idejében…
— De nem értek ide. Azért küldtem rájuk egy csapatot.
— S ha a mosok legyőzik őket? És holnap-holnapután ideérnek?
— Akkor majd úgy járnak, mint Nagy Kürosz perzsa király a Jáxártésznél Tomürisz királynő csapatai ellen. Nem könnyű az Obon átkelni. Keskeny a gázló.
— Te akkor ugye már nem Kürosz, hanem Tomürisz királynő seregében szolgáltál?
— Tudni kell a nyertes oldalára állni!
— Te méd vagy ugye? Hány seregben szolgáltál? — kérdezte egy másik.
— Krőzus méd király seregében kezdtem, majd Nagy Kürosz perzsa király zsoldosa lettem, a Jaxartészi csatában már Tomürisz masszagéta királynőhöz pártoltam, szolgáltam a jüecsiknél, majd Dáriusznál, most pedig itt a szakáknál, mióta ő megbukott az ellenük vívott hadjáratban. Kell tudd, kinek a szolgálatába állj. A jó katonának egyetlen király sem marad hálátlan, de a vesztes fél az nem fizet…
— S tényleg egyetlen csatát sem vesztettél? Soha, de soha?
— Hátráltam már meg, rendeztem a seregem sorait, de háborút ember ellen nem vesztettem.
— Ember ellen nem? De hát ki ellen harcoltál, amikor megfutamodtatok? — szólt közbe egyik jól értesült.
— A jüecsik szolgálatában álltam, és megtámadtuk a baskírokat. Bosszúhadjáratnak indult, Sári Kán lett volna a célpont. Megleptek egy szorosban, de mégis már-már megnyertük a csatát, hiszen túlerőben voltunk. A baskírok egyre hátráltak, amikor megjelent egy istennő hófehér lovon, és egy szikla tetejéről villámokat kezdett szórni ránk… Száz öl magasba csapott fel a láng a villám nyomán. Fülsiketítő volt a mennydörgés… Azt a rémületet és menekülést soha nem felejtem el…
— Azt hittem az csak mese… — lepődött meg egyik alvezére.
— Dehogy mese… Ott voltam… Nem sokan tértek haza élve… — húzott egy jót egy korsóból, lemosni emlékeit. — Előkerítettétek már Csanád feleségét? — üvöltötte el magát. Annak a megfutamodásnak a szégyenét, még ha istennő elől is, csak a kiélt bosszú élménye moshatja le…
Egyik őr szaladt oda a vezérkarhoz.
— Uram, mozgást láttunk napkeleten, azon a dombon… — mutatott a távolba.
— Fegyveresek? — múlt el hirtelen Zalem mámora, és azonnal felállt a domboldalakat kémlelve, ahol már nem látszott semmi és senki.
— Három férfit, és három nőt pillantottam meg, amint megláttak, azonnal el is tűntek a bokrok mögött.
— Ujgurok voltak?
— Nem. Nem tudom mik, de nem ujgurok, azokat felismerném — jelentette az őr.
— És nők is voltak közöttük?
— Három férfi, három nő.
— Valami karaván lehet… Menjetek, nézzétek meg, van-e valami használható árujuk — adta ki a parancsot, majd elüvöltötte magát. — Hol Csanád felesége? Előkerítettétek már?
— Már hozzák, uram!
— Ne ide…. Oda! — mutatott a foglyok felé Zálem, majd komótosan odaballagott Csanádhoz.
— Hol van a tur ulod Csanád? Amelyik fentről csap le az ellenségeidre? Hiába pásztázom az eget, csak sasokat látok…
Ezt Csanád, bár megfogadta magának, hogy nem fog megszólalni, nem állta meg szó nélkül.
— Keselyűk… Dögkeselyűk… — mondta megvetően.
— Nagyok, erősek, és sokan vannak…
Közben három katona odaráncigált egy por nőt. Ketten a karját fogták, a harmadik a hajába markolt bele.
— Harap, mint egy veszett szuka! — magyarázkodott az egyik.
— Ő az asszonyod, Csanád? Egész jó ízlésed van… — mérte végig tetőtől talpig, majd meg is tapogatta. — Jó kemény mellei vannak… Karcsú, öröm lesz ölelgetni egy kicsit… Vigyétek a sátramba!
Ám nem jutottak célba vele, máris kiabálás hallatszott az erdőből, majd csatazaj, végül felhangzott a karavánhoz küldött csapat parancsnokának a visszavonulót jelző kürtje. A menekülő szakákat még utolérte egy nyílzápor. Többen is holtan fordultak le a lovaikról. Az erdő szélén fegyveresek jelentek meg, hadrendbe rendeződve. Vezérük farkasbőr mentét, csuklyáján egy nyitott szájú farkas fejet viselt.
Amint Csanád asszonyát elrángatták, Hetény odaszólt neki:
— Miért nem hagytad, hogy utolsó csepp vérünkig harcoljunk? Miért kellett letennünk a fegyvert? — mondta vádlón. — Meghaltunk volna becsületben, mint Botond… S nem érjük meg e megaláztatást…
— Emlékszel mit mondott egyszer Möngke? Te is ott ültél a tábortűznél… „Soha ne add fel!” Egy hősi halott nem tud fellázadni!
Hetény mintha nem is hallotta volna, folytatta a vádaskodást.
— Mivel segítesz nőinken, lajányainkon azzal, hogy kénytelenek végignézni megaláztatásodat? Legalább annyival tartoztunk volna nekik, hogy utolsó emlékként az maradjon nekik rólunk, hogy életünket áldoztuk értük… Miben reménykedsz még? A mosok nem értek ide. Talán őket is legyőzték. S ha nem, az Ob másik oldaláról néznek szembe ezekkel a keselyűkkel. Emlékezz, mit meséltek Nagy Küroszról. A Jaxartészen át kellett kelniük, Tomürisz királynő csapatai a túlsó oldalon vártak rájuk. Hiába voltak többen. Nagy Kürosz is otthagyta a fogát a csatamezőn. Ne reménykedj lázadásban… Azt hiszed együtt maradunk? Eladnak minket, és szerteszórnak a világban… Te tényleg reménykedsz még, Csanád gyula? Mint beszélek! Nem vagy már gyula, csak egy rabszolga, akit bármikor, bárki megalázhat!
Csanád nem válaszolt. Fájt az igazság… Valójában már ő sem reménykedett. Hetény ott volt mellette, hozzá volt kötve, de nem mert ránézni… Egyik por vitéz húgyhólyagja már nem bírta tovább…
A menekülő szakacsapat a rabok figyelmét is felkeltette. Jó ürügy volt Csanádnak oda pillantani, mintsem Hetény kényelmetlen kérdésére válaszoljon.
— A menkvi… A penefejjel a csuklyáján… — jöttek elő Csanádnak a Babba elrablásához kötődő emlékei.
Hetény is odanézett, és ő is felismerte Bolant. Annak idején nem látta ugyan, de a leírást többször hallotta.
— Rohadt dögevő penefajzat… — fakadt ki Hetény. — Ahányszor a hontnak rosszra fordul a sorsra, megjelenik… Én még hittem atidnak, Regő táltosnak, aki arról mesélt, hogy a peneembereket azért küldte Numi Turum a földre, hogy Kaltes Ankit őrizzék, és megvédjék… A pene enné meg őket! — eresztette szabadon kedvenc áldkodását. Csak amikor kicsúszott a száján, akkor jött rá, ahogy kolah kolahnak (holló) nem vájja ki a szemét, úgy pene penének sem ártana.
— Baskírok… — motyogta maga elé Csanád. — Mit akarhatnak ezek itt? S hogy kerülnek ide?
— Legyőzték volna az ujgurokat? Három nappal ezelőtt az Abakán-hegyek felől érkező kereskedők még semmilyen csapatmozgásról, háborús készülődésről nem számoltak be…
— Nem hiszem… Sári Kán meghalt… Új kánjuk van. Ki az az őrült, aki alig veszi át a hatalmat, és hódítani indul, méghozzá egykori szövetségeseit támadja le? Nem… A baskírok az ujgurok egykori szövetségesei. Ők nyújthatnak segítséget az ujguroknak, hogy próbáljanak kiterjeszkedni az Obig, azok pedig előre küldték őket az élvonalba. Miért az övéik essenek el? — kereste a logikus választ Csanád.
— Na, kinek a rabszolgái leszünk? — sóhajtott Hetény.
Kürtszó jelezte az ünneplő szakáknak a riadót. A mulatozásban megzavart sereg áldkodva tett eleget a parancsnak.
— Baskírok… — ismerte fel a fegyverzetet Zálem. Agya pörögni kezdett, mint nagy esőzés után a vízimalom kereke. — Hogyan kerülnek ezek ide? Nőkkel nem indul az ember háborúba, és főleg nem az élvonalban… Márpedig az őr azokat látta meg elsőnek, és sürgősen visszavonultak… De ezek támadnak… Mi történik itt?
A baskírok nem üldözték az őket megtámadó, most már menekülő szaka csapatot. Lassan haladtak előre. Egyre szélesebb sávban tűntek elő az erdőből. Az elővéd mögött kisebb űr keletkezett, majd egy fiatal, díszes fegyverzetű aligférfi jelent meg. Mellette egy batirja tartott magasra egy harci jelvényt. Az előhad parancsnoka kürtszóval parancsolt megállj-t csapatának.
— A baskort káni jelvény! — sietett Zálemet felvilágosítani Batraz, az egyik alvezére. Fölöslegesen. Látta ő is személyesen, s nem idézett kellemes emlékeket benne. Nem baj, eljött a bosszú órája!
— Ki lehet az a kölyök? — kérdezte Batraz.
— Az új baskír kán. Elfogni! Élve akarom! — adta Zálem ki a parancsot Batraznak a támadásra.
Eltelt kis idő, amíg annyira rend lett, hogy eleget lehessen tenni a parancsnak. Amint megindultak a várakozó baskírok felé, az ifjú kán felemelte a kardját. A jelre megindult az ellentámadás. Egy ideig a létszámfölényben levő szakák egyre hátrább szorították a baskírokat, amikor megszólalt egy kürt. A baskírok menekülőre fogták. Batraz elüvöltötte magát:
— Utánuk!
Zálem nem azért győzött annyi csatában, hogy egy ilyen olcsó cselnek bedőljön.
— Ez csapdaaa! Fújj visszavonulót! — üvöltött rá a kürtösére. Annak sem kellett másodszori biztatás. Ám azzal egyidőben hangzott fel a másik domboldalon is újabb kürtszó:
— Perdülj baskort!
A „menekülők” a nyeregben visszafordulva indították útnak a nyílzáport, de nemcsak ők indítottak váratlan ellentámadást, hanem kétoldalról is egy-egy baskort csapat rontott ki az erdőből, nyílzáport zúdítva a szakákra, akik hullottak, mint a legyek késő ősszel. Teljes volt a fejetlenség a menekülők közt, de Zálem elindította a támadók ellen a második vonalat, az időközben felsorakozó gyalogos lándzsásait. Bár a nyílzáporok meg-megtizedelték a szakákat, a tömör sorban érkező lándzsások elől a baskortok hátrálni kényszerültek.
— Uram! Balra nézz! — figyelmeztette Zálemet egy rémült hang. — Ezek nem baskírok! Kirk küzök!
Észak-napkeletről egy másik erdőrészből újabb csapat indult meg vágtában a tábor felé. Parancsnokuk, aki szintén a háttérben maradt, egy idős férfi volt, mellette egy batírja a káni jelvényt tartotta a magasba. A baskírok pedig eddig harcban álltak a kirk küzökkel…
A baskírok hátráltak, majd eltűntek az erdőben. Látván a másik támadást is — amelyre ezúttal sürgősebb odafigyelni, hiszen a sebtében összeszedett csapatát át kell csoportosítania —, Zálem visszahívta üldözésükről Batrazt és embereit. Hamarosan sikerült visszaverni az oldalról érkező támadást, és a kirk küzök is hátrálni kezdtek. Ők nem menekültek, ám lassan, de biztosan eltűntek Zálem szeme elől az erdőben. Hirtelen eszébe jutottak a baskírok, akik a fák közt oldalba támadhatják őket. Megfújta a visszavonulót csapatának. Visszhangként újabb kürt szava hangzott fel, ezúttal a kirk küzökkel ellentétes irányból, dél-napkelet felől a tatárokat szólítva támadásra. Mögöttük a tatár kánzáde harci jelvénye…
— Hol vannak az ujgurok? — üvöltötte el magát Zálem. Egyértelmű, ezek egyike sem határos a porokkal, csak az ujgur kán engedélyével vonulhattak át a területükön. Amint sikerült a tatárokat is visszaverni, azonnal megtudta… Nur kán csapatai éjszak irányából támadták hátba. A baskírok és kirk küzök közben ismét megjelentek az erdő szélén. Egyelőre nem támadtak, láthatóan vezényszóra vártak.
— Általános visszavonuló! — adta ki a parancsot Zálem.
A szakák kezdtek sündisznó alakzatot felvenni, védekező álláspontra helyezkedve, lándzsás- pajzsos gyalogosokkal fogva körbe a sereget, amelyekkel a lovasok nehezen vették fel a harcot. És a támadóknak gyalogságuk nem volt, lándzsájuk sem, csak a porok tudták visszaszerezni elkobzott fegyvereik egy részét…
[1] Kegyetlen, perzsául.
