34. Haj, kurenya, kurenya…
— Jobb, vagy rosszabb ezek kezébe kerülni? — kérdezte Hetény Csanádot, de nem várta meg az egyre késő választ, hanem folytatta. — Legalább a szakák megkapják a magukét… — Igaz, a kirk küzök és az ujgurok is rendkívül kegyetlenek tudnak lenni a legyőzöttekkel…
Táltos-dob hangja hangzott fel a távolból, egy magasabb szikla irányából. Eleinte nem látszott, ki veri ütemesen, hiába kémleltek arra. A porok viszont azonnal felkapták a fejüket a ritmusra.
—„Haj kurenya, kurenya…” [1] A Mézevő Anki Ünnepekor szokta a táltos ezt előadni… Ez nekünk szól!
Miközben két ellenség közt vergődnek, ki üzenhet így nekik?
A szakák sündisznó alakzatba kezdtek tömörülni, felhagyva bármilyen támadási kísérlettel. Nem ment ez könnyen, nagy volt a fejetlenség. Ám váratlanul újabb támadást kaptak, onnan, ahonnan a legkevésbé várták. A hátuk mögül.
Lódobogás hangzott fel az Ob felől. A hegyek irányából jövő támadások visszaverésével elfoglalt szakák nem figyeltek fel a magas mart védelmében közeledő kis csapatra, amelyik hátba támadta őket. A parancsnokok azonnal a vezérkar védelmére sorakoztatták fel a közelben levőket, ám a támadók más célt követtek. Mire a szakák észbe kaptak, elfoglalták a szekereket, amelyekre a porok elkobzott fegyvereit rakták fel. Azonnal repkedni kezdtek a kardok a foglyok irányába, akik kezdték kiszabadítani egymást, levágva kötelékeiket. Amint fegyverhez jutottak, azonnal támadásba is lendültek.
— Ti menekül! Ob! Elvisz vit (víz)! Éjszak! Menekül! — kiáltotta a szabadító csapatot vezető ujgur tört por nyelven. — Éjszak felé visz vit! — ismételte meg.
— Néink, lajányaink nélkül nem megyünk! — vetették harcba magukat, utat próbálva törni feléjük, ugyanakkor egy másik szekér felé is, újabb fegyvereket szerezni. Nem értették, miért kell itt menekülni, amikor az ellenség be van kerítve…
A szakák észbe kaptak. Az ugyancsak veszélyes, ha a porok felfegyverzik magukat. Egyik alvezér ráérezve a szándékra, kézbe vette az irányítást, és a parancsot megszegve, hogy éjszak felé vonuljanak az új támadók, az ujgurok fogadására, elkezdte megszervezni a fegyvereket tartalmazó szekerek védelmét, és megpróbálta elzárni a porok útját is az asszonyaik felé. Ám a parancsmegtagadás zűrzavart is okozott. Akadt, aki a fővezér parancsát követte, mások az alvezérre hallgattak…
Hirtelen a csatazajt is túlszárnyalva nagyot dördült az ég napkeleten. Bár napnyugaton a látóhatár mögött épp eltűnő Nap környékén még alig piroslott egy-két kisebb felhő, az Abakán hegyek fölött a sötét köd szemmel láthatóan közeledett, villámokat szórva a hegyek ormaira. Viharos szél sepert végig a csapatok felett, felkapva a port. Az első csattanásra még a csata hevében is sokan arra néztek. Egy rémült hang hasított a levegőbe. A Zálemé.
— A villámszóró baskír istennő! — mutatott fel napkelet irányába egy szikla felé, ahonnan kis idővel azelőtt a dobszó hallatszott, és ahol előbb egy, majd még két nő jelent meg a szikla tetején. Ketten fehér lovon ültek, a harmadik szénfeketén. Az egyre erősödő szél tépte ruhájukat. — Meneküljeteek! Délfelé még nem zárták el az utat! — ordította Zálem.
Hamarosan felhangzott a kürtszó is, amely alátámasztotta a parancsot. De már a szakáknak nem is kellett biztatás. Felborult minden csatarend. Menekült ki-ki, amerre látott. Bánták is már a zsákmányt! Az életük volt a tét. A tatárok kicsit megkergették őket, de amint végigsöpört a zápor, amely jeget is hozott magával, már semmit sem lehetett látni, így felhagytak az üldözéssel, hagyták őket futni. Eközben a felmentő sereg a csorgó esőben, mely nem tartott soká, segített az utolsó rabok, főleg a nők kiszabadításában. Csanádnak csata közben kisebb dolga is nagyobb volt annál, mintsem az érdekelje, ki is valójában a baskír istennő. Gyalog, karddal, lovasok ellen pajzs nélkül meg is sérült, ha nem is súlyosan.
A kánok hamarosan találkoztak a hont füstölgő romjai közt. Csanád odabicegett egykori szövetségesükhöz, abban a meggyőződésben, hogy neki köszönheti megmentésüket.
— Köszönjük, Nur kán! — fordult hozzá tört ujgur nyelven.
— Ne csak nekem, mert bár e kis csapatban az ujgurok vannak többségben, itt mindenki kivette részét.
— Kis csapatban? — nézett Csanád önkéntelenül körül az ismételt köszönetnyilvánítás után. Időközben a jégeső és a zápor elállt, jól láthatóvá vált a győztes sereg. Eddig nem bírta felmérni az erdő mélyébe vesző csapatok méretét. — Ennyien támadtátok meg a szakákat? — hüledezett.
— Hát… Keletkezett egy kis vita, megtegyük-e… — nevette el magát Nur kán. — De Csaban kán mindenáron meg akart menteni benneteket. Aztán amíg azon folyt a vita, miképpen menekítsünk ki legalább néhányat közületek, megtámadtak. Nem maradt választásunk, mint elhitetni velük, hogy sokan vagyunk. Sikerült! — nevette el magát ismét.
— Miként kerültök ide, pont jókor? Honnan tudtátok meg, hogy veszélybe kerültünk? — kíváncsiskodott tovább Csanád.
— Csaban kán nem mert nélkülünk idejönni, mert azt ígértétek, fejét veszitek minden baskortnak, aki por földre teszi a lábát — vette át a szót ismét Nur kán. — Véget akar vetni ennek az értelmetlen ellenségeskedésnek, ami köztetek van. Remélem, kivételt tesztek, s mégsem veszitek a fejét! — nézett pajkos mosollyal Csanád gyulára. — Mi, a tatárok, a kirk küzök, és baskortok szövetséget kötöttünk. De annak idején hasznosnak bizonyult a ti szövetségetek is. S amint ma láttuk, dél-napnyugatról komolyan fenyegetnek a szakák. Dél-napkeleten a jüecsik akarnak terjeszkedni. Két ellenséges néppel nem tudunk egyszerre szövetségre lépni. Csaban kán nyitott a békére. Valójában ő akart mindenáron téged megismerni, és ő erőltette, avatkozzunk be, s támadjuk meg a szakákat.
— Csaban kán? Mindenáron megismerni? Engem? — értetlenkedett Csanád.
— Megismersz még? — jött elő a háttérből Bolan jabgu, megelőzve fiát a válaszban. — Hát… elmúlt néhány tél mióta, nyilat röpítettél a hátamba… Szerencsémre páncélt viseltem. Gyerekként is jól bántál már az íjjal…
— Te vagy a menkvi, aki elrabolta a nővéremet… — mérte végig a penefejet a jabgu csuklyáján, amelyet már nem viselt harciasan a fején.
— Igen, Bolan vagyok, a baskortok jabguja, Csaban kánnak, az unokaöcsédnek az atyja… Remélem, a mai nap után azért hátat fordíthatok…
Kicsit sok a meglepetésből. Nemcsak a váratlanul felbukkanó ismeretlen unokaöcs, hanem a fura helyzet is, hogy bár apja él, mégis Csaban a kán… És pont ő mentette meg… Csanád hirtelen nem jutott szóhoz.
— Nem is érdekel, mi van Babbával, a nővéreddel?
A por gyula épp magához tért, és válaszolni akart, amikor három vágtában érkező nő zavarta meg a beszélgetést.
— Csanád! Meg sem ismersz? — kérdezte a fehér lováról leugró Babba, amikor meglátta, hogy öccse a lányát, Tulpánt nézi gyanakodva. Szó, ami szó, ha nem számít rá, nem biztos, hogy ő is megismerte volna a széles mellű, férfivá érett egykori kisfiút. — Nem barnultam meg, csak kezdek őszülni… És kicsit kikerekedtem…
Hát igen, ő sem az a kisfiú már… Hiszen közben Csaban kán megszületett és fel is nőtt… Összeölelkeztek. Amint kibontakoztak, Csanád, bár kicsivel előbb mondott már egy udvarias köszönetet neki, akárcsak a többi kánnak is, ismét Csabanhoz fordult.
— Még egyszer köszönöm… — kezdte félszegen, a kánnak kijáró illem, és a családi közvetlenség között ingadozva.
— Elég rosszul beszélsz, baskortul… — szólalt meg por nyelven az unokaöccse, kissé kaján hangon adva tudtára, tud anája nyelvén. — Azt hiszem, lesz mesélnivalónk…
Most mit magyarázzon? Csaban kánnak is elég idegen a hangsúlya, ha idesanyja nyelvén beszél, és ő pedig nem baskortul, hanem ujgurul szólt… Férfiasan összeölelkeztek, majd Csanád Tulpánhoz fordult, most már saját nyelvén:
— Először azt hittem, idesanyádat látom…
Közben Babba és Csanád idesanyjához is eljutott a hír: itt van az elveszett lajánya, sőt, neki köszönhetik szabadulásukat.
— Babba itt van? Hol? — jött izgalomba. — Vezessetek hozzá! Babba! Babba! — szólongatta.
Egy idősebb, de vele ellentétben még jól látó asszonyra támaszkodva indult meg feléjük. Babbának torkára forrott a szó a csak árnyakat látó, megöregedett, ráncos idesanyja láttán. Milyen fiatal, erélyes asszony volt, amikor utoljára látta! És most…
Mielőtt magához tért volna döbbenetéből, Tulpán pajkosan rákacsintva anájára, közéjük állt, és hagyta, nagyanyja fogja meg alkarját. Másik kezét a rá támaszkodó ráncos kézfejre tette, és megsimogatta. Az öregasszony keze megremegett, majd csalódottan jelentette ki:
— Nem… Nem… Te nem vagy a lajányom!
Babba közelebb lépett, ő is a ráncos karra tette kezét, és megilletődötten szólalt meg:
— Idesanyám… Megismersz-e még? — Könny szökött a szemébe.
Az idős asszony remegni kezdett. Az előbbi csalódás után zavartan próbálta értelmezni az újabb érintést, amely ismerős is ugyan, de mégis… Nem annak a hajadonnak a keze, akit elraboltak tőle… ám a hang, mely szintén más, egy meglett nőé, de mégis…
— Idesanyám, nem ismersz meg?
Babba szinte sikoltott kétségbeesésében. Ezt már megismerte… Hát persze, nem állt meg az idő… Né lett már, hangja érettebb, de mégis ugyanaz…
— Lajányom…
Ezt már elveszettnek hitt gyermekébe kapaszkodva mondta könnyek közepette. Babbának sem kellett több, nála is eltört a mécses. A többiek megilletődötten nézték a jelenetet. Tulpán ott állt egy fél lépésre esetlenül, bűntudatosan az előbbi kamaszos buta tréfa miatt. Bocsánatkérően simogatta meg az anáját ölelő kezet. Erre már Csaban is odalépett, és megsimogatta a másikat. Az idős asszony elengedte lajányát, és végigmérte mindhármukat ködös tekintetével.
— A gyermekeim… Tulpán és Csaban… Ő a baskort… a baskírok kánja… — magyarázkodott Babba.
Nur kán vetett véget a családi idillnek, a valóság hideg vizes tömlőjét zúdítva a nyakukba.
— A szakák vissza fognak térni. Ha a hegy tetejéről visszanéznek, és meglátják, milyen kicsi a seregünk… Fel kell készülnünk a fogadásukra. Veletek együtt is még feleannyian se vagyunk, mint ők. Jó lenne, ha a csata körülményeiről tájékoztatnátok… — fordult Csanádhoz.
— Az jó ötlet… — felelte Eren kánzáde —, bár vezérük elég rémülten emlegetett menekülés közben egy villámszóró baskort istennőt.
— Zálem emlegetett egy másik szaka sereget is, akik feltartóztatták az ide igyekvő mosokat — egészítette ki Csanád. — Kémeink jelentették, erre jönnek, itt akartuk felvenni velük a harcot a mosokkal vállvetve. Többen vannak, nagyobb csapatuk van, mint nekünk. Együtt talán sikerült volna visszavernünk a támadást. Ám a mosok nem érkeztek meg. Ezek szerint legyőzték őket is… — állt meg Csanád a mondat közepén, láthatóan mérlegelve. — Ha egyesülnek, és a fővezér a mosok ellen harcoló szaka seregben van, visszafordítja őket, és…
Nem tudta befejezni, mert éles kiáltás szakította félbe:
— Ellenség! Az Obon túl!
Zoldán mergen azonnal csatarendbe állította íjászait a gázlónál.
Mindenki nyugat felé fordult. Lovasok közeledtek. Amint távolról látni lehetett, vágtában. Az utat övező fáktól és a felvert portól nem igazán lehetett kivenni, kik is azok, de láthatóan nem kis sereg közeledett.
— Fennebb még van egy gázló! — kiáltotta Csanád. — Azt is őrizni kell! Én odaküldök egy csapatot Hetény vezetésével! Egy másik csapat is kell, elejét venni a két szaka sereg egyesülésének! Itt keskeny gázló, kevesebben is meg tudják akadályozni az átkelést!
Hamarosan helyén volt mindenki. Feszült várakozásban telt az idő. Végül fölöslegesnek bizonyult a pánik. A megkésett mosok érkeztek meg.
Amint az idegen fegyverzetet meglátták, megtorpantak. Ám Csanád leparancsolta a partvonalról az íjászokat. Ketten mentek át az Obon Heténnyel, fogadni a felmentő sereget.
Ajád gyula, a mos sereg vezére, miután átkeltek az Obon, és Csanád tisztázta az idegen csapatok jelenlétét, beszámolt.
— Egy szaka sereg tartott fel, azért nem értünk ide idejében, de levertük őket.
— Mennyien lehettek? — érdeklődött Nur Kán. Csaban és Csanád fordítottak.
— Valamivel kevesebben, mint mi — felelte Ajád.
— Akkor helyesek a kémjelentések. Az Abakán hegyeken túli sztyepékre fáj a foguk. Innen akartak támadást indítani ellenünk.
Vajon a szakák visszatérnek? Ez a sarkalatos kérdés. Most, mióta a mosok is csatlakoztak hozzájuk, már felvehetnék velük a harcot. Eltelt két nap, és csend honolt a környéken. A kiküldött felderítők visszatértek. A szakák elvonultak. De ha még nagyobb sereget gyűjtenek?
— Nem fognak! — mondta Nur kán. — Ahhoz már nincs nekik sem elég nagy seregük, egy ekkora szövetséggel ujjat húzni. Látták a káni jelvényeket. Ha ide kis kísérettel is jöttünk, tudhatják, nem ok nélkül gyűltünk össze mindannyian. Ha támadnak, számíthatnak rá, az Ur Alától az Ene Saiig mindenki megmozdul ellenük.
— Jó lenne, ha ezt a jüecsik is megtudnák… — sóhajtott Bolan jabgu.
— Megtudják azt hamarosan, amikor az első mos és por kereskedők megjelennek náluk anélkül, hogy a baskortok fejüket vennék… — felelte Csaban kán.
— Ti ugye hazamentek most? — kérdezte Ajád. — Egy kisebb csapatot elküldenénk „látogatóba”, hadd lássák az arra járó jüecsi kereskedők, sőt a mengwuk és csenjünök is, hogy a mosok és porok szívesen látott vendégek Baskortföldön, akár fegyveresen is… Ha már szövetségre léptünk.
— Fogadjunk, a mos csapatot Ajád gyula fia fogja vezetni? — mondta Bolan Babbának, amikor észrevette, amint felesége is gyanakodva szemléli, hogy Tulpán aznap már harmadszor látta szükségesnek ellátni az ifjú felületes sebét.
Szép dolog a szövetség, de vezér is kell hozzá. Azt is be kellett látni, a mosok nem szaladhatnak az Ene Saiig bármilyen kis határsértés miatt és fordítva, a tatárok és baskírok sem az Ur Aláig. Így két parancsnokot választottak, a napnyugati résznek Csanádot, napkeleten meg Nur kánt.
Aztán eljött a búcsú napja is. Bármilyen szíves is a fogadtatás, Csabannak haza kellett mennie, hiszen a baskortok kánja nem maradhat sokáig országától távol. Az erdő széléről még visszafordult:
— Aztán ha valaha még bajba kerültök, csak hívjatok!
Majd eltűnt csapatával abban az irányban, ahol kevéssel később a tejút látszólag az erdő mögött ért véget. Azóta is a Tur Ul nemzetség fiai várják Csaba kánfi visszatértét…
A porokat a szakák ellen vívott vesztes csata nagyon megtizedelte, sok derék vitéz vesztette életét. Sok fiatal né maradt özvegyen, sok lájány pártában. Csaban kán kíséretéből többen úgy döntöttek, ha már a mosok úgyis hazakísérik Csaban kánt, ők egy ideig még maradnak… Az orduikban a többnejű világban elég nehéz asszonyt találni… Így sok jurmaty és jenei baskort batír ott maradt. Talán leszármazottaikból lett a Jenő és Gyarmat törzs… Talán ezért van a baskíroknál is, a magyaroknál is meg e két törzsnév… Talán…
Az éghajlatváltozás, az akkori globális felmelegedés miatt a rénszarvasok éjszakabbra vonultak.
A mosok és porok egy része követte őket, és összekeveredtek. Ma már az obi ugorok mindkét népe, a manysik és hantik is két, egymással házasuló frátriából, a mosból és a porból áll. Egy harmadik részük életmódot váltott, és áttért az állattenyésztésre… — török nyelvű népek befolyására. Az állattenyésztéshez kapcsolódó szavaink nagy része ótörök…
Őseink idővel a Volga mentén tűntek fel a történelem színpadán. Ahol az egykori Magna Hungáriát sejtjük, ott ma a baskírok élnek… A székelyek Szűz Máriát ma is Babba Máriaként emlegetik… és várják Csaba(n) királyfit…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
