Elhinti utolsó csókjait a nyár…
Dombok oldalán könyököl az est,
vállamra hajlik egy fűzfaág.
Mielőtt az emlékek éjbe lépnek,
perceket morzsol a szív…
Néma énekével
a vízpartok csendjétől várja,
hogy hattyúdala kitakarja
az utolsó reménysugarat,
és kibontsa a mélyükben rejtőző
apró csodákat:
a tüzet,
arany nappalokat,
távolban remegő lilát,
szemöldököd felett
hófehér felhővándorlást
a miértekkel…
Ami ezen felül megmaradt,
két ölelés közti boldogság –
Szárba szökkent szavak
szinesztéziája,
illatok, fények,
csönddé simult éden.
Pillanatok misztériuma,
lépted nesztelen zaja,
napmeleg karok,
kacajba bújt bánatok,
a zöldek nyugalma,
mely átlép gondjaimon –
Még sokáig suttogja az ősz
ki nem mondott titkainkat…
Ideje újra szárnyra kapnom,
Napba mártani arcom,
s az elvackolt nyár szerelmével
felszárítani könnyeimet.
Most a fényre nyíló lótuszokat kérdezem:
Ki vagy te?
Hajnali derengés egy harmatcseppen?
Rejtelmes habok közt a szélcsend?
Ellebbenő színezüst fátyol?
Kezemben tartott visszafojtott lélegzet?
Befejezetlen, röpke álom,
mi szertefoszlott az éjszakákon?
Hol találom
a szelíd barnát szemedben?
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:04 :: D. Bencze Erzsébet