Nagybátyám temetésére megyünk, akit fia temetésén láttam utoljára… én gondolataimmal vagyok elfoglalva. Többnyire csak temetéseken jövünk össze, és egyre gyakrabban. Ebben az évben több ismerős, rokon is meghalt. Ez mutatná, hogy öregszünk? Milyen fura is lenne, ha megállna az idő.
Már majdnem ott is vagyunk Cserkeszőlőn. Azt hittem, emlékszem, merre kell menni, de mégsem. Túlmentünk a temető felé vezető úton!
Igaz, négyéves voltam, vagy hat, amikor utoljára itt jártam. Nagybátyám feleségét temettük, akkor azt se tudtam, mi az a temetés. Nem is értettem, miért sír nagyanyám. És miért nem örül, hogy ott vagyok? Hogy megölelgettem, puszit nyomtam puha, ráncos kis szappanillatú pofijára. Mama olyan MAMA volt. Körülbelül százötven magas, fekete szoknyákban járt. A kendőt ekkor nem hátra kötötte a fején, hanem az álla alatt… de miért feketét? Egyszerűen nem értettem. Láttam, szinte mindenki itt van már a családból, Sógor is, Gabika is, a bátyus is, de hol van már a kedvenc nagynéném? Elluska néném. Azt mondták anyuék, hozzá jövünk, mert meghalt. Akkor miért nem jön már elő? Mindig mosolyogva jött, és ölelt a karjába, amikor találkoztunk. Tudta, hogy hozzá jövünk, akkor miért csak a többiek vannak itt?
Gabikának is könnyes a szeme. Azt mondták, Gabika velünk jön a temetésre. Szép fehér ruhában van, és hosszú szőke hajába egy fekete selyemszalagot kötött valaki, mert így illik.
Szerintem inkább szép világoskéket kellett volna, úgy sokkal szebb lenne. Az asztal tele van pakolva süteményekkel, kéne enni belőle pár falatot.
— Anya, anya, vehetek abból a süteményből?
— Persze — mondta nagynéném.
De hol van már Elluska? Jöjjön, eltemetjük, aztán visszamegyünk, és papa előveszi a harmonikáját, és megint énekelünk, meg táncolunk. Elluska néném, meg mama, de szépen is énekeltek!
Egyszer csak mindenki készülődött. Elindultunk, azt mondták, fogjam meg Gabika kezét. Sétáltunk a temető felé. Éreztem a feszültséget és a szomorúságot a levegőben, de nem tudtam, miért!?
Úgy emlékszem, próbáltam oldani ezt a feszültséget, és kérdezgettem Gabikától mindenfélét, de elég nehezen válaszolt. Azt gondoltam magamban, milyen kis buta, mindjárt temetjük anyukáját, és nem is örül, hogy újra láthatja. Aztán hazamegyünk és minden újból szép lesz!
És akkor megálltunk egy nagy gödör előtt. Mellette egy hatalmas doboz. Azt mondták, álljunk oda a koporsó mellé. Gabika szeméből patakzott a könny! Iszonyú félelmet éreztem, miért sír ennyire? Hiszen mindjárt otthon leszünk, jön Elluska néném velünk, és lesz újra anyukája. Próbáltam elmondani neki!
— Ne sírj, lesz másik anyukád! — ennyi csúszott ki a számon.
Akkor anyukám megragadott és elvitt a koporsó és Gabika mellől. Mentünk visszafelé. Ha jól emlékszem, apám vitt magához ölelve. Sírtam!
— Nekem nem mondta senki, hogy többé nem jön velünk vissza Elluska néném!
Nem értettem, miért csak a mesében köpi ki a rossz almát Hófehérke. És boldogan él, míg meg nem halnak a királyfival. Hiszen az ő királya még nem halt meg.
Megérkeztünk a temetőhöz. Ma már tudom, ez végérvényes. Aki meghal, nem jön vissza. Vagyis inkább, jobb, ha nem jön vissza, mert ha visszajönne, akkor félnénk tőle.
Most itt állunk jelenlegi párommal. Még senki nincs itt, fura, csendes, nyugodt és szép a temető. Egyszer csak elkezdenek jönni a rokonok. Megérkezik Gabika is. Most már rajta is fekete ruha, mert úgy illik. Hosszú szőke haja rövidebbre van vágva, és fel van tűzve. Még mindig gyönyörű!
Átölel, megköszöni a verses kötetet, amit küldtem neki, megkapta. Nagyon tetszett neki, azt mondja. Elmosolyodom, de közben könnyes lett a szemem. Milyen erős nő! Hihetetlen. Most veszítette el az apját, szegény bátyuskája már régen itt hagyott minket, akárcsak Elluska, az anyukája. Valaki azt mesélte, Gabika is nagyon beteg! Talán lesz időm beszélgetni vele a temetés után! Bízom benne.
Összegyűlt mindenki, megint elég sokan vagyunk! Látom, nagynénémnek nem jutott már ülőhely. Felállok, átadom a helyet, úgysem bírom, amikor prédikál a pap.
Mindig próbálnak valami szívhez szólót mondani, de a lényege az, el kell búcsúznunk. Nem tudok! Úgy érzem, megfulladok! Hátra megyek, nézem a kiásott sírhelyet. Hallom a lélekharangot. Egy csomó galamb repül be a temetőbe. Egy gyönyörű fehér galamb ráül a sírgödör felé nyúló fa ágára, aztán jön egy szürke galamb. Odaül a fehér mellé. Csőrük összeér. Mintha megcsókolnák egymást! Majd jön egy harmadik galamb, beül kettőjük közé, összebújnak, kicsi fejük összeér.
Hallom, elindulnak az emberek a sírgödör felé. Minden galamb elrepül, csak az a három ül rendületlenül a fa ágán. Körbenézek, mindenki sírdogál.
Én kíváncsian figyelem a három galambot!
Behelyezik a koporsót, rádobják a földet! Eltemetik nagybátyámat. Illik sorba állni és részvétet nyilvánítani, hát sorba állok!
Közben nézem a galambokat. Mintha beszélgetnének! A fehér galamb többször odafordul az utoljára érkezett galambhoz. Elköszönnek. Majd a szürke galamb is, de olyan „nemsokára találkozunk, fiam” módon.
Megölelek mindenkit. Gabikának el akarom mondani, mennyire csodálom, hogy ilyen erős nő, de csak annyit mondok; — ne haragudj, nem tudok mit mondani!
Szeretnék elmenni hozzájuk, ha nem bánja.
Aztán elindulok kifelé a temetőből, visszanézek a galambokra. Esküszöm, észrevették, hogy figyelem őket! Puszilkodnak, majd próbálgatják a szárnyukat és felrepülnek együtt. Nagyon-nagyon magasra, de visszanéznek!
— Tudom, drága Elluska néném, tudom, hogy még találkozunk! Akkor majd megint minden szép lesz, és boldogság vesz körbe!
Már száguldunk az autópályán Gabikáék után…
Legutóbbi módosítás: 2017.09.28. @ 17:20 :: Eszes Anikó
