Győri Nagy Attila : Szellő

Nyomtatás

Fenn, a mennyországban nagy buli készül, Viharnak ünneplik a születésnapját. Az angyalok reggel óta tüsténkedtek, hogy minden rendben legyen, az összes növényt virágba borították, a bimbókra rásegítettek, hogy teljes szépségükben pompázzanak kinyílva, kényelmes pázsitfotelekkel rendezték be a nagy rétet, a hárfáikat behangolták… Délutánra lett is nagy sokadalom, mindenki eljött, aki számít, majd a Királydombon trónoló Isten mondott pár dicsőítő szót az ünnepeltnek és kezdődhetett a mulatság. Vihar keble dagadt a büszkeségtől, sorba kapta a jókívánságokat és fogadta az üdvözléseket, méltatásokat. A legtöbben erejét és hatalmát dicsérték.

A vendégsereg vidáman cseverészett, többen táncra is perdültek, de volt egyvalaki, aki elanyátlanodva csak állt és tűnődött. Ő Vihar kisöccse volt, Szellő. Isten ezt észrevette, és magához hívatta.

— Miért búsulsz, kicsi Szellő? — kérdezte tőle.

A kisöccs teljesen megilletődött. Maga a Mindenható, mindennek ura kérdezi őt, mekkora megtiszteltetés. A „kicsi” jelző már kevésbé nyerte el a tetszését, mit nem adott volna érte, ha egyszer úgy szólítják, hogy „hatalmas Szellő”. A válasza csak nem akart megszületni, de természetesen Istennek nem kellettek szavak, tudta ő azok nélkül is, hogy mi a baj.

— Semmi okod a búslakodásra. Hidd el nekem, hogy az itt jelenlévők mindegyike jobban szeret téged, mint a bátyádat.

— Mert ő olyan erős és tőle félnek — mondta halkan a kis Szellő.

— Félnek? Nem félnek ezek semmitől és senkitől, sokszor még tőlem se — kacagott az Úr. — Ha nem hiszed, kérdezd csak meg tőlük! — aztán látványosan koppantott egyet a botjával. — Tavasz fiam, gyere csak ide!

Egy Szellőnél alig pár évvel idősebb fiúcska rohant megilletődve az Úrhoz, aki rögvest intézte is hozzá a kérdéseit.

— Mondd csak, szereted te Vihart?

— Természetesen, Uram. Jó messziről. Csak meg ne látogasson, tönkreteszi a veteményeimet, a palántáimnak annyi.

— Vajon Szellőt szereted-e?

— Ki ne szeretné Szellőt? Neki mindenki örül — mosolygott Tavasz, majd meghajolt és elszaladt.

— Na tessék, most már te is láthatod. Folytasd csak bátran, kérdezz itt bárkit.

Szellő ezen felbátorodott, körbenézett és megpillantotta a kecses szoknyájában Nyár asszonyt. Odalépett hozzá és megszólította:

— Kedves Nyár asszony, szereti ön Vihart?

— Már miért is szeretném? Azért, mert tönkreteszi a termést, letarolja a gabonáimat? Nem, nem szeretem. De te, Szellő fiam, nyugodtan bármikor látogass meg. Neked mindig örülök — mosolygott kedvesen.

Egy óra múlva már önfeledten futkosott, mert bárkihez is ment oda, a válasz mindig ugyanaz volt. Őt szeretik. Sietett a bátyjához, aki büszkén mondta neki:

— Fantasztikus ez a mai nap!

— Igen, valóban fantasztikus. Életem legszebb napja — kacagott a kicsi, ámde szeretett Szellő.