Altamira
nem ügyelve
semmilyen szabályra
lebben a kéz
s egyetlen lendülettel
megfesti a gerincet
lüktetni kezd a kő
márt alakul a szarv
a szügy a láb
féleleme zabolázza
a rettegett bölénybikát
hátralép
nézi az állatot
melyet úgy ejtett el
hogy emlékeiből
összerakott
itt-ott javít kicsit
lekapar
elsimít
a fáklya csonkig égett
indul
de visszalép
s festékes tenyerét
egy lapos kőre nyomja
Van Gogh
Maradék színek tócsáit fölitatom,
tubusok palántáit tövestül kitépem!
Ne üvöltsön velem többé, ember sem állat!
Átrendezem a legbelső szobákat!
A spaletták fokozatosan csukódnak a tájra.
Már hiába döntöm föl a Napot,
ÜRES!
Elpárolgott a sárga,
az aranyból is csupán a súly maradt.
Minden festmény egy eltávolított daganat volt!
Húztam az időt, de csak ez maradt:
varjak és búzaföld.
Tristan Tzara
az égen táltos íve szárnyal
prizmás szőrén megtörik a fény
s cicáz a vén csövessel
ki télen is kabátlan
jár a durva murva fölcsillámló
dörzspapír-jegén
s a táj mint nyálzó agg
átroppan magába
fölfújt koromra kötve
kéményseprő lelke száll
tetők pikkelyén cikk-cakkban
madárka szánkázik
amíg alvóhelyet talál
borostás kováról
aranyló szikra pattan
majd habókos tüzet fakaszt
a csönd margóján túl
még zaj van
a túszul ejtett Hold sikolt
mikor a szél letépi róla
a fellegragtapaszt
Guillaume Apollinaire
szögön sötét keménykalap
Párizs fölött gubbaszt az éj
a Szajnán fölfelé halad
egy elfelejtett költemény
égi tekegolyó a Hold
gurul s ledönt egy felleget
nyerésre áll az éj de mondd
ó Lou ki mondja el neked
a sakkozó utas kiszáll
ki tudja honnan és hova
s Euriposz száz tengerár
(villan a Végzet fogsora)
a fej körül a gyolcs fehér
nem lesz a régi semmi sem
két szemre-szorított tenyér
csöpp rése most a végtelen
s ta-tam-ta-tam a csöppnyi ló
forog-pörög ütemre lép
a nyerge tintafolt s fakó
betűkből rakták szőrzetét
Csontváry Kosztka Tivadar
Vásznat szövetni óriásit
és a végtelenre fölszögezve,
mi legbelül világít,
úgy festve rá akárha lenne.
Elporló tárgyak múmiáit
fénnyel itatva át s teremtve
múltat, melyet a Vágy irányít
és csúsztat át egy más jelenbe,
ahol álomból faragva minden
lónak és lovasnak a teste.
Ám a Cédrus tőrt szorítva billeg,
s törött angyalszárny feszül
a szálkás vakkeretre.
Vajda Lajos
(Szentedrei házak feszülettel)
négy befalazott ablak
várja a muskátlit és a fényt
Krisztus
(egyetlen sikeres Ikaroszként)
fölemeli a várost
suhogáscunami
a falak mégis épek maradnak
csupán egy padlásajtó indul el
és létrát keres benned
Fernando Pessoa
van lakásom
lépcsőházam
kapum utcám
városom
de fényben is úgy
mozgok akár
a föld alatt
WANTED
üvöltik amerre járok
szobákra szögezett
házfalak
mondják
szemüveges kopott
mindig-kalapban-alak
pedig a nyugalom alatt
célokat gyalul a dac
bennem távoli óceánok
sós-szagú csokra
és minden kikötő mögött
versek nyüzsögnek
akár a halpiac
minden mólón
ugyanaz a kendő vagyok
mely nekem integet
tolvajként megfutok
vagy kincsekkel érkezem
nem tudja
senki sem
József Attila
(Szárszó)
Hullámok. Labdák. Lángos. Prospektusok.
Strand. Kislány pancsol ( a rádióban is).
Bennem: apró jázmintenyértaktusok.
A part: murvacsontpor csigolyakavics.
Vitorlás. Sirály. Fehérek mint a hó.
Apa nézd, most fordult be, jön a fagyis!
Csak hűvös gombócok. Vers nem kapható.
Az állomás felől nóta száll. Hamis.
Óriásplakátok. Kis bódé előtt
gatyában őspatkánysor. Sült hal. Vevők.
Nyelvzavar. Bábel a múlt. Ez schengeni.
Tömött az utca, de alig van gyerek-
zsivaj, helyette Fordok s Mercédeszek.
Suhanni készen. Nincs lélek lengeni.
Radnóti Miklós
Szurony árnyak
felkiáltójelei a papíron,
Žagubicára fekete hó hull.
Madarak költöznek a testbe
és onnan énekelnek.
Sort sor alá, jajképeslapot,
ütőérhexametereket.
Tántorgó sortörések.
Dörrenéstől megriadt őz nézi,
amint fölszáll a rőt sövény.
Salvador Dalí
sürögni kezdenek a pékek
az utolsó cipó farfekvéses
és elakad a kemence mélyben
kövek suhogását hallom
szeretnék visszadobni kenyérrel
falkák vonítását hallom
szeretnék idomár lenni
mesékből szeretnék vásznat szőni
de a mesék hátukra fordított teknősök
tehetetlenek
most légylábú elefánt ormányán
szánkózik a hajnal
Gala is kitakarta magát
megyek
Kondor Béla
szilánkos indulat ropog
zajló szavakon pontonok
faágon ördögarc-levél
fonákján vésett költemény
kidőlt a fény de nem vakít
villás fogóban álmaid
Ikarosz-álma-szerkezet
gumimotorral zümmöget
nem lesz már többé szárnyalás
betonként megköt a kalács
röhög a tenger nincs esély
az angyal szárnya vízbe ér
sikoly-derékszög-célkereszt
egy percig még fontos lehetsz
s hiheted nem lesz több mi fáj
de zümmög a Darázskirály
Pilinszky János
Itt hagyott cigarettafüsttől
vijjognak égi tűzriasztók.
Esik.
Gondolatnál gyorsabban
növekszik most a gyom.
Egy távoli küszöbre tájolt
vándorlás igyekszik
otthonra lelni bennem,
de mindenütt tócsák
és kerítések.
*
Az Első és az Utolsó nap közé feszített zsineg-sors,
kellék az idő vándorcirkuszában.
Arany és ezüst keréken rajtam egyensúlyozik
a nappal és az éjszaka, mégsem én tartom az Eget.
*
Falu végén kőkereszt
mögé gyilkos lapul. Kiles,
szeme, mint farkasé,
ha rálelnek harapni fog.
Mehetnék kerülőúton,
az asztal szék megvár,
mégis itt jövök, erre,
hogy szemébe nézzek.
Weöres Sándor
jobb kézében a nappal
bal kézében az éj
egyensúlyoz a Mindenség
kötelén
csöndből karikát hajlít
ködből políroz fénylőt
épít föld alá búvót
és fellegekig érőt
tavaszba rügyet csepegtet
galagonyát az őszbe
égboltból kaput kalapál
melynek zárja a fény
kulcsa madár
sercen a tolla Térre s Időre
csapot így szerel Ő
mesteri munka csettint
majd visszabúvik
a pentameterbe Tóth Gyula
bádogos és vízvezeték szerelő
