Szent Mihály havának hűvös könnyeit
hordja már a szél, kopott tetőkre hull
sóhajunk megannyi feslő éjszakán.
Zizzenő egekbe nyúltak vágyaink,
pisla csillagok közé emelt a kéj,
s ott bizsergett csontjainkban édesen.
Szép, smaragd szemed hajói csendesen
ringatóznak lelkem titkos öblein,
s én hagyom sodródni árva szívemig.
Tán egy őszi este erre jársz megint,
s szenvedély tavába fojtva bánatunk,
rezge Holdunk lágy ölébe süppedünk.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Nagygyörgy Erzsébet