Bús, bánatos a kert, színe fakó, halott.
Őszigába hajlottak a virágfejek,
koldusként nyúl kelyhük meleg napfény felé,
kis halálraítélt, törékeny életek.
Fátyolt ölt magára szemérmesen a Nap,
narancsopál fénnyel az égbolt közepén,
csendesek az estek, a tücsök sem zenél,
vért gyöngyöz az alkony, a puszta peremén.
Összekacsint a Nap az ezüstös Holddal,
a fodrosan gomolygó fellegek fölött,
gyorsan jön az este, bársonyt húz a tájra,
meleg tüzek gyúlnak, a házfalak mögött.
Tükrébe néz az ősz, homlokára dér ül,
fázósan összehúzza magán köpenyét,
megborzong, gondolva a zimankós télre,
és bús képpel, zúgva, süvöltve áll odébb.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Naszluhácz Judit
