Az ifjú Pápay házaspár vasárnapi főprogramja a reggeli mise volt, de rendszeresen jártak a Katolikus Legényegylet foglalkozásaira, rendezvényeire is. A tagság fogalma nem csupán a fiatal férfiak felkarolását jelentette, céhekkel, iskolákkal persze tartották a kapcsolatot, de egyet jelentett az egész fiatalság művelődésével és az igényes szórakozással is. Színdarabokat rendeztek, tánciskolát működtettek, bálokat szerveztek, teadélutánokat tartottak, vagy csak egyszerűen összejöttek az olvasókörben, kártyáztak, politizáltak, beszélgettek (pletykáltak) idősek, fiatalok, mert a faluban nem volt más kultúrált közintézmény.
Egy teadélutánon azért hívta össze a fiatal párokat a plébános, hogy kiválasszák a szüreti mulatság bíró házaspárját, akikért ünnepélyes felkéréssel érkeznek majd a felvonuló csőszlegények és –lányok. Miután ők fonott-kaláccsal koszorúzott borosüveggel vendégelik meg őket, aztán élükön haladva vezetik a menetet végig a falun, énekelve, táncolva. Este ők bírálják és ítélik el a szőlőtolvajokat, azaz a termet vagy sátort díszítő füzérekből, a hecc kedvéért lopkodókat, akiket a csőszök kaptak tetten. A bírói tisztséget mindig egy valamiért nevezetes, vagy a legtekintélyesebb pár kapta, csak minél frissebb házas legyen.
A gyűlésen a barátaik egybehangzóan Karcsiékat javasolták, amikor az előttük néhány héttel előbb házasodott M. Gyuláné, az apró termetű Mancika felugrott, és éles hangon kiáltotta:
— Nem lesz ez jól… Hol és miből vendégelnének meg annyi embert? Házuk sincsen, árendában laknak, még az üzletük sincs berendezve! Kódisbíró nem kell! A mi boltunk pincéjéből… — de a folytatást senki sem hallhatta, akkora hangzavart okozott a felzúdulás.
A zűrzavart kihasználva Aranka felugrott, kiszaladt és hazáig futott sírva, Karcsi alig tudta követni. Csak később tudták meg, hogy a gyűlés M. Gyuláékat elutasította, a jegyzőéket szavazta meg bírónak, akik azért voltak nevezetesek, mivel a hamvas kis jegyzőné huszonöt évvel volt ifjabb pipázó uránál.
(M. Gyula pedig pár év múlva eladósodott, apja a pincéjének kincséből fedezte fia tartozásait, a vegyesboltban segédként alkalmazta, de kevés haszna volt belőle, mert Gyulát alig látta, az még a nemlétező fizetését is elitta. De ne szaladjunk ennyire előre.)
Ifjú Pápayéknak jó néhány megaláztatásban volt részük, míg be tudták bizonyítani, hogy házasságuk és vállalkozásuk életrevaló.
A férfi- és női-fodrászat az első napoktól várakozáson felül hozott a konyhára. Első beruházásuk egy konyhaberendezés volt már az első évben. Az asztalos családjával két házzal Pápay papáék előtt lakott. Amikor a megrendelt háromajtós, tágas kredencet kifizetni mentek, a mester anyósa epésen megkérdezte Arankát:
— Aranyosom, aztán mit tesz majd bele ebbe a nagy szekrénybe?
— Az edényeimet, Stéger néni — nevetett, már magabiztosan a kis Pápayné. Közben a biedermeier szekrénybe zsúfolt teáskészletre, talpas üvegtálakra, süteményes tányérkákra gondolt, no meg a frissen szidolozott rézmozsárra és -üstre, a piros-mázas konyhai mérlegre, amit az üveges ajtók alá tesz, a nemrég kivasalt, hímzett konyhai terítőgarnitúrára… Meg, hogy ezeket az ajtókat díszítő réz zsanérokat is szidolozni fogja… csak otthon legyen már ez a fehér csoda!
Arankának nem a sok sérelem járt a fejében akkor sem, amikor az üzlet utcai ablakát és a négy lépcsőre nyíló, dupla ajtó belső, üvegezett szárnyát pucolta egy hétfői reggelen. A frissen olajozott padlójú helyiség a gyönyörű, új berendezésre várt, amit részletre vásárolt Karcsi, egy katalógusból megrendelve. Épp vásárnap lévén sokan igyekeztek a vásártérre. Nem volt mit tenni, az ablakoknak ragyognia kellett, mire a stráfkocsi megérkezik a bútorral, mert aztán sok kuncsaft rohanja meg az üzletet…
Szeme ekkor egy ismerős pár közeledését fedezte fel a túlsó járdán. Ilike, a legfiatalabb Pápay lány jött a papával. Biztosan a vásárba mennek… — gondolta, és felemelni készült a kezét, hogy barátságosan intsen, amikor a már-már ránevető lány karját megrántotta az apja, aztán mereven előre nézve, tőle elfordulva vonultak tovább.
Na, ez kicsalta a könnyeit.
Már két éve hagyta el apja üzletét Karcsi, a Papa nem tudta megbocsátani önállóságát, titkon remélte, hogy nem boldogulnak, visszakönyörgi még magát a szerinte tékozló fiú… Erre mit hall? Amit menye még nem tudott, fülébe jutott, hogy a pincehelyi állomásra ment stráfkocsival az érkező, új, modern üzletberendezésért.
Nem sokáig búslakodott Aranka, mert a bútor olyan szép volt, mint a mesében. A világos szürkéskékre festett felületeket fekete gyöngysorszerű szélek keretezték. Hamarosan megjelent néhány kuncsaft is, nem csak megcsodálni, hanem helyére beállítani is segítettek a kéttükrös műmárvány lapú pultot, középen négypolcú, üveges illatszerszekrénnyel, pult alján fiókok a kellékeknek, szerszámoknak, alsó szekrénykék a kendőknek, hajvágó köpenyeknek. A két öblös forgószék részlete nemrég járt le, most büszkén feszítettek a pult előtt. A sarokba műmárvány szappanozó került a vízmelegítő tartály alá, és hajmosótál mellé… a szemközti falnál a thonet székek sorát egy karos zárta, ami a kicsi, fiókos íróasztal előtt kínálta hellyel a bevételt majd esténként könyvelgető, tervezgető Karcsit.
— Istenem, mikorra fogjuk ezt kifizetni? — borzongott meg Aranka.
— Ne féljen kisszívem, a konyhabútort is kifizettük, napra nap több a kuncsaftom, a hölgyvendégeket már csak előjegyzéssel fogadhatom… Nincs tartozásunk!
— Tudom, tudom, mégis félek, féltem, hogy ennyit dolgozik.
— Magunkért teszem.
— Papa közben nem enyhül, ma is elfordította a fejét, ahogy meglátott… Ilikével mentek a vásárba, még neki is megtiltotta, hogy köszönjön nekem.
— Előbb-utóbb rájön, hogy nem volt helyes, ahogy bánt velünk. Talán még szégyellni is fogja, hogy kezdetben a maga édesapja mennyit segített nekünk. Én remélem, hogy az első unoka meglágyítja majd a szívét — tette kezét Aranci alig domborodó kis pocakjára.
*
1937 júliusában már hatalmas pocakkal igyekezett haza Aranci a szülei házából, hóna alatt nagy vesszőkosárban a megszáradt mosott ágy- és asztalnemű, borbélykendők és köpenyek. Ott a padlás tiszta és szellős volt, a kimosott ruhát Karcsival legtöbbször oda vitték, ha megszáradt, már nem volt olyan nehéz, mégis ketten mentek érte. Most nem várta meg férjét, teli volt az üzlet kuncsaftokkal, gondolta, még estig kivasalja, hátha holnap már nem süröghet-foroghat.
Ahogy az orvos háza előtt elhaladt, a rendelőből kilépett Sommer doktor.
— Aranka, mit művel? Már nem kellene ekkora pakkot cipelnie, nem mindenórás már?
— De igen, nem nehéz, és éppen azért viszem haza, hogy mindennel elkészüljek… — nevetett, és fürgén sietett tovább, nehogy véletlenül a padlósúrolás is szóba kerüljön, amivel épp fél órája készült el. Igaz, közben többször meg kellett állnia, azaz térdelésből a lábára ülnie, hogy kifújja magát. De megérte, ragyogott minden.
Ahogy belépett a lakásba, kicsit leült az egyik hokedlira, mielőtt belocsolja a keményített ágyneműt, de az estére szépen kivasalt ruhákat már Karcsi rakta a szekrénybe.
— Hogy jutott eszébe mindent egy napon rendbe tenni, csak vettem volna észre, biztosan nem engedem.
— Ne morgolódjon már, holnap jól kipihenem magam, úgy várom a babát.
El is jött a holnap, egy pihentető, nagy alvás után, de nem a henyélő várakozás jött el vele, hanem a bába meg a baba.
Délelőtt 11-kor sírt fel a kislány, július 15-én. Olyan pici volt, hogy Jenőfi papa egy pillantást vetett csak rá, aztán elrohant, mert látott ő ilyen újszülöttet, nem is egyet, nagyon rövid ideig élni.
— Csak, mint egy pintesüveg — dohogta otthon, kétségbeesetten róva lépteit fel-le a szobában.
Talán tíz nap is eltelt, mire meg merte nézni a boldog lánya karjában.
Miután a mindent rendben találó orvost kikísérte Karcsi, legalább húsz centivel a föld felett lebegve visszament Arancihoz, egyik karjával a feje fölé támaszkodott a párnára, másik kezével megfogta felesége kezét.
— Mi már szülők vagyunk, azt hiszem, ezután tegezhetnénk egymást, hogy a kislányunk nehogy azt higgye, hogy most ismerkedünk. Nem gondolja?
— De, már gondoltam… — nevettek össze.
A következő két hétben büszke apuka fogadta a kismamát látogató barátnőket, kedves ismerősöket, és rakosgatta a sok finom komaebédet, amit ilyenkor vinni illett a gyerekágyasnak.
Ekkor érezte először magát igazán elemében Karcsi. Bolondozva szórakoztatta Aranka barátnőit, ha a kislányt akkor tette tisztába, amikor ott voltak, a csípővassal fogta meg a kakás pelenkát, fintorogva, hadd nevessenek, aztán szorgalmasan kimosta.
Arankának több barátnője is volt, Kisarankát csodálni, karon ringatni jártak, énekelgetni neki, de amikor be-beszaladtak a nap minden órájában, a távollétüket meg kezdte átsírni a csöppség, követelve a dajkálást, bizony komollyá fordult az apa hangja.
— Hölgyeim, a mi lányunk nem játékbaba, csak úgy tessék felvenni, ha itt tetszik lenni majd akkor is, amikor aludnia kéne, de csak ringatásra hajlandó.
— Karcsi, maga kegyetlen! — duzzogtak a hölgyek.
— Megnézni, hallgatni a gügyögését szabad, de hagyjuk meg őt az édesanyja gondoskodásának.
Kis sértődés után helyreállt a rend. Boldogok voltak.
Jenőfi nagypapa minden nap meglátogatta őket, boldogan nyugtázva ment el, hogy gyönyörűen fejlődik a kislány. A másik nagyapa úgy, egy félév elteltével minden vacsoránál csendesebb lett, mígnem Mariska mama meg nem szólalt.
— Te, Jenő, én nem bírom tovább, látni akarom az unokámat. Te nem vagy kíváncsi? Menjünk el hozzájuk.
— Menj, ha akarsz… — dünnyögte az orra alá Jenő, és hallgatagon megvacsorázott.
Mama másnap Ilikét magával cipelve, az üzlet felől próbálkozott. Karcsi meglepődött, de a borotváról lehúzva a habot, folytatta a borotválást, úgy tett, mintha semmi különöset nem találna anyja megjelenésében.
— Csókolom, Mutter, rég láttam… Most nem tudom itt hagyni Bakics urat és bekísérni, de Aranka biztosan örülni fog, azt hiszem, épp a pelenkákat vasalja.
Hát, hogy az öröme, vagy a csodálkozása volt nagyobb az asszonykának, azt nem lehetett megállapítani, de a szíve nagyot dobbant, az biztos. Pillanatok alatt eltakarította a vasalás kellékeit, és mialatt Mama ámulva megcsodálta a takaros konyhát, ő fehér damaszttal terített, és — mivel az mindig volt — süteményt varázsolt az asztalra.
— A kislányom alszik éppen, de tessék bejönni, esedékes a szoptatás… már ébredezik is, mert éhes.
Ilike vidáman előre szaladt, ő már égett a kíváncsiságtól.
— Jaj, de édes! Mama, Mama kérem, tessék nézni!
— Fel is vehetném egy kicsit? — kérdezte Mama még félszegen.
— Hát, persze — mosolygott Aranka, természetesen, nem titkolt büszke örömmel.
Mama el volt ragadtatva, nem kellett mentegetőznie, menye nem hagyott rá időt. A saját lányai vonásait felfedezve a babán, azonnal volt miről áradozni, örömködni, és a lakás dicséretével meg a nőiszeszélyhez hasonló süti receptjével telt az idő.
— Mitől ilyen finom ez a sütemény? Nem inkább almás lepény ez?
— Csak a hagyományos nőiszeszélyt bolondítottam meg azzal, hogy kettéosztottam a tésztát, és egy réteg almával tettem ízesebbé.
Hazafelé az úton Ilike lelkendezve idézgette, hogyan szopott, nézett, gőgicsélt Kisaranka, aztán Mama elé állt:
— Mama, kérem, miért nem jöhettünk már előbb hozzájuk?
— Ezt ne tőlem kérdezd!
Pár nap múlva halk kopogtatásra fordult az ajtó felé Aranka a tűzhelytől. A küszöb előtt Jenő papa állt, egy nagy gumilabdát tartott a csípőjéhez nyomva.
— Szervusz. Bejöhetek?
— Tessék… — bólintva nyitott ajtót neki, ő meg egyenesen a konyha közepén álló mélykocsihoz lépett. A kislány ült, mint a cövek, öklét rágcsálta és a szeme ránevetett… Jenő papa csak állt a télikabátjában, menye lassan a kocsi mellé állt, várta, hogy mondjon valamit. Apósa arca, mint a kő, de szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp. Némán nézte unokáját, aztán megszólalt.
— Szép kislány. Ezt neki hoztam — tette lábtól a kocsi sarkába a labdát, megfordult, elindult az ajtó felé.
— Karcsi hamarosan bejön ebédelni, az üzletben van… nem tetszik bemenni hozzá?
Jenő megtorpant, de nem hagyhatta leleplezni gyengeségét.
— Majd máskor — kiment, leszegett fejjel ellépett az udvar felőli üzletajtó előtt, le a gang négy lépcsőjén, ki a kapun, majd felnézett a februári égre, aztán nagy léptekkel indult hazafelé. — Majd talán legközelebb… — mormolta.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Pápay Aranka
