A felejtés
ott kezdődik, ahol a csillagok
végtelenbe rejtik el fényüket.
Már csak sejtés.
Virágról elvesznek illatok,
kis rigónk belül néma és süket.
Szem még keres
felhők szegélyén úszó arcokat.
Örökbe vésett minden mozdulat.
A kép becses,
napkorongra égett gondolat-fonat
amint meg nem írt vers után kutat.
Achátszelet
szineit hazudja fenn az égbolt,
benne festett felhőkkel rétegek.
A vágy nevet,
és magasba száll újra a régvolt
az ikaroszi távol réveteg.
Emlékmetszet,
hol egymásra ülnek mindennapok,
más szín, ami szép, más ,ami fáj.
Nem éreznek,
mint elfelejtett kincsen a vakok
nem zavarja őket fény, s a hiány.
Vasszécseny,2017. július 14.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Pődör György
