Az augusztusi sízés vonzó kalandnak tűnt. Lake Mountain, Victoria állam síparadicsoma nincs messze Melbourne-től, sífelszerelést lehet bérelni, síruha is került kölcsön, barátoktól, a meteorológiai előrejelzés kedvező… Kár, hogy Tatának már haza kellett utaznia… De élvezte volna ő is!
A csütörtök reggel még tervezgetéssel telt el. Már jól benne jártak a délutánban, amikor Mama felfedezte az első pettyeket a karján. Aztán a lábán is megjelentek, és egyre szaporodtak. Késő délutánra — már besötétedett, télen korán megy le a Nap — már karja és lábszára is tele lett pöttyökkel, sőt a testén is kezdtek megjelenni. Nem csalánkiütések, azoknak a színe is, alakja is más, és főleg nem viszkettek… Unokája óvodájában több gyermek is skarlátot kapott, emiatt számba kellett venni e lehetőséget is. Se Mama, se más a családban nem esett át ezen az időnként nagyon súlyos lefolyású betegségen. A gyermekbetegségekre jellemző, ha felnőtt korban jelentkeznek, gyakrabban járnak szövődménnyel. De a skarlát magas lázzal jár… Az enyhén vérnyomos váladék, amikor kifújta az orrát, még nem keltette fel a figyelmét. Allergiás rhinitisze miatt gyakran kellett orrot fújnia, néha túladagolta az orrcseppet is… Már máskor is megtörtént. Skarlát, vagy nem skarlát? Ez a nagy kérdés. Lánya állapotos, néhány napja derült ki. Nem kellene épp most megfertőződnie… Mama torka nem volt piros, ahogyan egy skarlátos fertőzésnél várható lenne, de lánya a szájában egyebet fedezett fel. Édesanyja ínyéből is szivárgott a vér, és az is tele volt „kiütésekkel”… S aznap este még nem mosott fogat… Végül megszületett a döntés: irány a sürgősség! Ha mégis skarlát, akkor nem ajánlatos halogatni, ugyanis másnap reggel lányának munkába kell mennie, és holnapután szombat… Mama nem tud egyedül orvoshoz menni, nemcsak azért, mert nem ismeri a várost, hanem azért sem, mert angolul sem tud…
Lánya kissé szorongó szívvel hívta fel főnöknőjét, este tíz órakor. Álmos hang felelt, hiszen aludt már, de megértőnek mutatkozott.
— Péntek helyett bejössz szombaton, állom én a sarat holnap helyetted. Egy gyógyszertár felelős munkahely, s ha most indultok, ki tudja, mikor érsz haza…
Tudta ő, amit tudott, bár az ausztrál orvosi viszonyokat nemrég Ausztráliába telepedett beosztottjának sem kellett bemutatni. Szakorvosi rendelésre való előjegyzés minimum három hét, kisfia orrmandula-műtétekor tíz hónapos volt a várakozó lista, bár az orr-fül-gégész azon csodálkozott, hogy egyáltalán levegőt tud venni, akkorára nőttek…
A greensborough-i kórház rendelőjében akkora volt a sor, hogy könyörögtek, csak annyira nézzék meg, skarlát-e és sürgősség-e, s majd ha kell, kivárják a sorukat…
— Nem tehetek semmit, de nem messze innen van egy orvosi rendelő, ahol huszonnégy órás szolgálat van.
Úgy látszik, mások is megkapták a tippet, vagy eleve tudták, mi a helyzet, mert ott is hosszú sort kellett kiállni, de csak vagy két órányit. Ám amikor az épp sorra kerülőt betessékelő nővérnek előadták a „csak annyit szeretnénk tudni, sürgőség, vagy sem” az orvosnő is kinézett. Amint rápillantott Mama lábára és karjára, máris írta a küldést a hematológiára. Piros kóddal.
A piros kódos levél meg is tette a hatását. Azonnal beutalták. Pontosítsunk. Miután kifizették a sürgősségi vizsgálatért az ötszáz dollárt. Amíg ez nem történt meg, rá sem néztek.
— Ön hazamehet… Ettől a pillanattól kezdve mi vigyázunk rá…
— Édesanyám nem tud angolul…
— Hűha! Akkor maradjon mellette, amíg nem ürül egy ágy a részlegen. Egy, de talán két napot is a sürgősségi elfekvőben kell töltenie. A beteglapjának kiállításához is szükség lesz önre. Kórtörténet, stb. De még azelőtt vért veszünk sürgősségi analízisekhez.
— Mi az feltételezett diagnózis?
— Valószínűleg ITP, de a laboreredményeknek ezt igazolniuk kell.
— ???
— Idiopátiás Trombocitopéniás Purpura — „fordított” az orvosnő. — A purpura azok a „kiütések” amelyeket édesanyján lát. Valójában apró bevérzések, amelyek a hajszálerek sérülékenysége miatt jönnek létre a véralvadás gátoltsága miatt. Egy egészséges embernél is sérülnek a hajszálerek, de az apró sérüléseket a belső véralvadás azonnal eltömi, és ezért a vér nem szivárog a sejtek közé. A véralvadási problémák a trombocitopénia miatt jönnek létre, vagyis a vérlemezkék számának kóros lecsökkenése miatt. Ezek száma egészséges embernél köbmilliméterenként százötvenezer felett van. Édesanyjánál feltehetően harmincezer alá csökkent a számuk. Azért idiopátiás, mert nem ismerjük a betegség okát, feltehetően autoimmun folyamat, vagyis a szervezet saját vérlemezkéit (trombocitáit) idegen testnek fogja fel, és elkezdi pusztítani őket, mint valami baktériumokat…
— Azt mondta feltehetően — nyomta meg a szót — autoimmun… Más oka is lehet?
— Okozhatja rák, vírusos megbetegedések is, mint hepatitisz, HIV, citomegalovírus, HPV…, bakteriális fertőzések… Mindent ellenőrizni fogunk. De már addig is megkezdjük a kezelést, ami kortizon, bármely is lenne a kiváltó ok.
— Esélyek?
— Az esetek egyharmadában elég gyorsan hat, és a betegség nem tér vissza. Egy másik harmadnál a beteg rendbe jön, de a betegség visszatér, és újabb kezelésekre lesz szüksége. Ritka betegségről van szó, az emberek kevesebb, mint egyszázezrede kapja meg. Jelenleg csak néhány tucat ilyen eset van egész Ausztrália nyolc államában.
Hogy mi lesz a harmadik csoport sorsa, nem derült ki, mert sürgésséghez hívták.
Biztató… Az újabb feketeleves a beutalási formaságok intézésekor érte őket. A kórházi kezelés egy napra ezerhatszáz dollár… És nem tartalmazza a gyógyszereket, analíziseket, kezeléseket… Mi ez? Luxushotel? Hatcsillagos szálloda? Az olaszországi Town House Galleriában, amelyet hétcsillagos szállodaként emlegetnek, 4000 dollár egy éjszaka, egy ötcsillagosban 3-400 dollár…
Szó, ami szó, nem hazai körülmények fogadták a kórházban, ahova nemcsak saját evőeszközt és törülközőt kell bevinni, hanem még a WC-papír beszerzése is ajánlott… Igaz, az otthoni kórházakban egy napos „üdülés” csak 70-100 dollár…
Itt többféle menüből lehetett rendelni reggelente, igaz, ez Mama számára elég lutriszerű játék volt, hiszen nem tudott angolul. Kaviár nem volt a kórházi menüben, de rengeteg gyümölcs járt hozzá. Mama ágyára kiírták „The patient does not speak English” (a beteg nem beszél angolul), de mindenki igyekezett szót érteni vele. Ki kézzel-lábbal, ki egyszavas mondatokban, de végül legtöbbször sikeresen.
A kórházon kívül pedig elkezdődött a csata a biztosítóval és annak bürokratikus rendszerével. Bár Romániában kötötték a szerződést, Magyarországi számot kellett felhívni… Ez azzal bonyolította az ügyintézést, hogy nem hét, hanem nyolc órás az időeltolódás. Amikor a biztosító alkalmazottai épp beértek a munkába, akkor a kórház alkalmazottai épp távoztak munkahelyükről… Márpedig e két félnek kellett volna megegyezésre jutnia, hogy a beteg biztosítása fedezi-e a kórházi ellátás költségeit, vagy mégsem… Amikor a kórház alkalmazottai dolgoztak, a biztosítóé az igazak álmát aludták…
Költői kérdés maradt, mi lenne, ha Mama nem lányánál lenne látogatóban, aki intézkedni tudott, és férje nem lenne otthon, aki nincs időeltolódásban a biztosítóval.
Ne szaporítsam a szót, Tata felhívta a megadott magyarországi számot. Telefonszolgálatos felelt. Természetesen „igazoltatta”. Kérte a biztosított nevét és a biztosítás számát, ez csak természetes. De minek kellett neki a többi adat is, ami rajta volt a biztosításon, amit megtalálhatott volna saját adatbankjában? Költői maradt a kérdés, de a nevezett telefonszolgálatos végül csak ennyit intézett: „Továbbítani fogom a kollégáknak, akik az egészségügyi ügyekkel foglalkoznak.” Elkérte a telefonszámot, amelyen elérheti őket, Visszahívás elmaradt… Újabb hívás, majd mégújabb. Újabb igazoltatások, újabb ígéretek, majd a kolléga visszahívja őket. Az ügyben kompetens kollégát nem lehet felhívni, a rendszer így működik… A napok teltek ezerhatszáz dollár/nap sebességgel… Mama lánya letett hatezer dollár biztosítékot. A kezelésnek egyelőre semmi hatása nem látszott, Mama állapota nem javult, leletei egyre romllottak. 8000/mm3 trombocitával utalták be, már 2000/mm3-nél tartott. 10000/mm3 alatt bármikor agyvérzést alakulhat ki. Életveszélyes állapotban volt!
Tata idegei felmondták a szolgálatot, elbőgte magát a telefonban. Úgy látszik ez nemcsak nők esetén hatásos, mert igaz, nem a beígért öt percen belül, de három óra múlva, csak jelentkezett egy „illetékes kolléga”. Újabb igazoltatás, végül kérte a biztosítás beszkennelt másolatát, e-mailen. Az irat épp Melbourneben volt, ahol mindjárt éjfél, s ebben az órában nincs hol lemásolni. Másnap „postára került” a kért másolat, „Kérem, jelezzék, ha megkapták” vastag, nagyobb betűs kérés mellékelve. Válasz nem érkezett. Újabb közelharc a telefonistákkal, újabb nap, újabb ezerhatszáz dollár, végül sikerül beszélni egy másik „illetékes kollégával”, aki közölte, a biztosító orvos-szakértője ráírta a dossziéra, hogy „a beutalás szükséges”, de felmerül egy másik kérdés, nem egy régi betegségről van-e szó? Ennek igazolására el kellett volna küldjék a biztosított kórtörténetét.
— A kolléga nem mondta? — csodálkozott.
— Neem… Azt honnan?
— A háziorvostól.
Úgy tűnik, mégsem Tata egészen hülye, mert a házorvos sem tudta, pontosan mit kívánnak tőle. Így jobb híján írt egy igazolványt az összes okról, amellyel Mama hozzá fordult az utóbbi húsz évben. Sőt, hozzá tette: „Semmilyen hematológiai panasszal nem fordult orvoshoz.” Két nap múlva (már miért hamarább?) jött a válasz: kérik a teljes beteglap fénymásolatát a kórtörténet igazolására. Ez már világos kérés, de péntek, délután két óra, és a háziorvos reggel rendelt. Írány mégis az orvosi rendelő (hátha…), ahol épp a másik váltás van szolgálatban. Természetesen nem adhatják ki: 1. Csak személyesen a betegnek, 2. Csak a saját háziorvosuk adhatja ki. Jöjjenek hétfőn reggel.
— Könyörgöm, a feleségem Melbourne-ben van a kórházban, miként kérje ki?
Kétségbeesett telefonálás a házi orvosnak, aki „természetesen” (Murphy törvénye) nincs is már a városban… De ember. És végül meggyőzi a kollégát, a különleges helyzetre való tekintettel, és végül útjára indul a beteglap.
Tatánál betelik a keserű pohár, és meg se áll egy ügyvédig. No, egy egészségügyi biztosításokra szakosodott (de legalább ilyen ügyekben jártas) ügyvéd felkutatása is felért egy kalanddal (ezt ne részletezzük), de az egykori osztálytársak is jók valamire. Ha a Brassó Megyei Egészségügyi Biztosító egykori igazgatója nem is tudott segíteni, de másik osztálytársának akadt megfelelő ügyvéd ismerőse…
Az ügyvéd érdeklődése hatott, vagy a biztosító amúgy is belátta volna, hogy Mama nem „egészségügyi turista” Ausztráliában, de hétfőn már nemcsak felhívták Mamát, hanem jobbulást is kívántak neki, sőt el is küldték a melbourne-i kórház által első nap óta követelt fizetési ígéretet. (Garranty of payment letter.) Ez tízezer dollárról szólt, de a költségek azóta már rég túllépték ezt a határt… Az ügyvéd szerint minden rendben, mert ezzel most már elismerték, Mama jogosult a biztosításra… Egy dolgot kivéve: a biztosítás mire vonatkozik, és mire nem, arra vonatkozóan lehetnek még nézetkülönbségek, és a fizetési határidő miatt is…
A család ettől a stressztől némileg megszabadult, de a másik oldalon az óra ketyegett, méghozzá üresben, de ezerhatszáz dollár napi bérért… Ami Mama kéthavi jövedelme.
Hamar kiderült a lóadag kortizonnak rövidtávon semmi látható hatása, a trombociták (vérlemezkék) száma egyre csökkent. Ennél erélyesebb gyógymódra van szükség. A gammaglobulin sem hatott. Amikor már ezerre csökkent a számuk, trombocita-transzfúziót kapott. Ezzel se ment huszonkétezer fölé, s másnap ismét vészesen csökkeni kezdett a számuk. Az összköltségek pedig már vészesen közeledtek egy garzonlakás árához… Mamát kiutalni nem lehetett. Az orvos első kirohanása után („Akkor sem egyezem bele a kiutalásba, amíg harmincezer alatt van a trombocitáinak a száma, ha aláírja, hogy saját felelősségére!” ) a család már számolgatott, kinek mennyi félretett pénze van, és ez hány napi életre elég még… A KIA Ceed már nyolc éves, jó, ha háromezer eurót kapnak érte, főleg ha „sürgősen” adják el. Az még három nap… Nagy felszusszanás volt a biztosítóval való (fél)kiegyezés, mert adott néhány nap haladékot. De csak annyit. Mama állapota pedig nem javult.
Csontvelőmintát kellett venni. Ez Brassóban hetven lejért (huszonhárom ausztrál dollár) megoldható, helyi érzéstelenítéssel. Az Egyesült Államokban hétezer amerikai dollár (igaz, altatással). Amikor Mama először hallotta, hogy az orvosi-gyógyszerészeti maffia túltesz a drog és fegyverkereskedelmen együttvéve, ízléstelen tréfának tartotta… Azért itt mégse az Egyesült Államokban vannak, így megúszták „potom” ezernyolcszáz dollárból. Igaz, műtő híján másnap, pénteken, nem lehetett megoldani csak kedden került előjegyezhető időpont, ami öt nap késést jelentett, és az eredményre még két napot kellett várni… Ezerhatszáz dollár/nap sebességgel telt az idő. Leukémiárnak (fehérvérűség) jelét a csontvelőben nem találták, s trombocita-termelést is ki lehetett mutatni – ez biztató hír.
Reményt adott egy kizárólag a betegség idült állapotában javallt gyógyszer alkalmazására, amely serkenti a vérlemezkék termelését a csontvelőben. Ezer dollár a kis fiola. Mama esetében ugyan a betegség még hevenynek számított, de az orvos is belátta itt már nem a gyógyítás a tét, hanem Mama hazaszállítása biztonságos körülmények közt. Ehhez ötvenezer trombocitára lett volna szükség… Különben agyvérzést kapna a repülőn.
A gyógyszer az úgynevezett „retard” készítmények közé tartozik, vagyis nem azonnal fejti ki hatását. Már nem is számolták a hozzávetőleges költségeket, hiszen már a biztosítás kereteit is túllépték. Az orvos megértően beleegyezett a kiutalásba és a járóbeteg-kezelésbe is.
— Nincs ausztrál, akinek ezt megengedtem volna… — jelentette ki a köszönetnyilvánítás után. — De alá kell írnia, hogy naponta bejárnak véranalízisre, és ha kell, újabb vérátömlesztésre. Ami egyenként ezernyolcszáz dollár…
Talán az otthoni környezet is hozzájárult a következő napi ötvenezerhez…. Már összecsomagoltak a hazautazáshoz, de harmadnap ismét leesett tizenkétezerre… Repülés kizárva…
Az újabb hidegzuhany és szertefoszlott remények után újabb gyógyszeradag, ezúttal a duplája… Kétezer dollár… Feszült várakozás, kifogni a napot, amikor ismét felemelkedik a vérlemezkék száma, rövid időre…
Mama azóta hazaért, kórházban van. Itthon. A gyógyszert, amivel utazható állapotba hozták, itthon csak idült betegeknek adhatják, az erre vonatkozó szabályok nagyon szigorúak. Megvenni nem lehet, ha akarnák sem. Gammaglobulin nincs, az orvos azzal vigasztalta őket: úgysem hatott. A trombocita-transzfúziót kerülni kell, mert a szervezet amúgy is elpusztítja őket. A kortizon sem hat, de jobb ötlet nincs. Kilátás nincs… A kórházi WC-ben nincs villanykörte. Mama amúgy sem tud kimenni, mert rajta felejtik a transzfúziót három órán át… Csengő a kórteremben nincs… A szomszéd ágyban a beteg nem tud felkelni az ágyból… De itt nem kell ezerhatszáz dollárt fizetni naponta… Nem luxushotel… Mennyit kell adni az orvosnak? Hát a nővérnek? Welcome home…
Közben megkezdődik a második menet a biztosítóval… Fizessenek is. És határidőben, mert minden többletköltség a biztosított összeg fölött van, és a biztosító annál többet nem fizet. Telefonon hívni őket nem lehet, csak a telefonszolgálatost, aki „majd szól a kollégának”. Aki nem hív vissza… Szentek, állatok, nemi szervek… Ebben a helyzetben talán bocsánatos bűn…
El ne induljatok biztosítás nélkül… Az összköltség több, mint Mamáék lakásának az ára… Csak sacc/kábé, mert az ausztrál kórháznak a kiutalás után három héttel még nem volt ideje kiállítani a számlát. De Mama lányával aláíratták, hogy kezeskedik az összeg kifizetéséért, hogy édesanyja hazautazhasson. A biztosító csak tízezer dollárról tett ígéretet, de még nem fizetett… Bár a biztosítás harmincezer euróról szólt (negyvenötezer dollár). Beszélni csak egy telefonszolgálatossal lehet, aki majd szól a kollégának…
Legutóbbi módosítás: 2017.09.15. @ 18:23 :: Vandra Attila
