Egy különös állatvilág: az ausztrál megafauna
Ha végignézünk az egykori Gondwana őskontinens maradékain: Dél-Amerika, Afrika, Madagaszkár, India… megannyi állatvilágát a nagyvadak jellemzik: Elefántok, orrszarvúk, nagymacskák… Ha nem jártunk volna Aotearoa-Új-Zélandon, az emlőstelen „földrészen” (valójában Zeeladia maradványain), talán jobban meglepne, hogy Ausztráliában az előbbiekhez képest igencsak különös az állatvilág.
Egyrészt Ausztrália az erszényesek világa, s az ember által behozott fajokat kivéve (a dingót is beleértve) itt méhlepényes emlős nem élt… Erszényesekkel ugyan máshol is találkozunk, egykor az egész földet benépesítették, de néhány kivétellel (pl. észak-amerikai oposszum), ma már Ausztrálián kívül csak Dél-Amerikában élnek. A tévhittel ellentétben nem Ausztráliából származnak, hanem Dél-Amerikából. Ám a méhlepényes emlősükkel való versenyben mindenhol alulmaradtak, és kihaltak. Ausztrália viszont azért érdekes, mert itt a méhlepényes emlősök nem jelentek meg, s így az erszényesek fenn tudtak maradni. Így alakult ki ez a furcsa állatvilág. Ugyanakkor Ausztrália az egyetlen hely a földön, hol nem haltak ki a tojásrakó emlősök, amelyek nem élve szülik utódaikat, hanem a madarakhoz és hüllőkhöz hasonlóan tojásokat raknak.
Az itteni állat – (emlős)világ másik furcsasága az a megafauna hiánya, vagyis a nagyméretű állatok, mint növényevők: a bölények, elefántok, bivalyok, kecskék, szarvasok, lovak, lámák, tevék, és nagyragadozók, mint nagymacskák, farkasfélék, mindenevők: medve, majmok nincsenek a kengurukat és wombatokat kivéve. (Ausztrália egyik jelképeként ismert dingók nem őshonosak.) Az erszényesek nem nőttek nagyra? Miért?
Az aborigén ősi legendák rácáfolnak erre, a régészet pedig megerősíti a mondavilágot: az őslakók megjelenésekor igencsak gazdag megafauna létezett e földrészen (erszényesek és tojásrakók). Ezek közül a legnagyobb a diprotodont (nevét két hatalmas elülső fogáról kapta) súlyra víziló méretű volt, majdnem három tonnát nyomott, és a mai vombatokhoz hasonlított. Valamivel karcsúbb, de magasabb volt a mai vízilovaknál (három méter hosszú, két méter magas). Más „tonnás” állatok: a bivalyméretű Zygomaturus Trilobus illetve a hasonló nagyságú Palochestes Azael, az erszényes tapír. A „mázsás” méretűek száma jóval nagyobb, tíznél több faj képviseli őket, közöttük több óriás kengurufaj (egyesek a 2-3 m magasságot is elérték, mint például az óriás kenguru, a Procoptodon Goliah).
Ha ennyi nagyméretű növényevő élt itt, szinte el sem tudnánk képzelni, hogy ragadozót ne találnánk közöttük. Nem is kell! Legnagyobb közöttük az erszényes oroszlán, (Thylacoleo carniflex), amely nevét meghazudtolva közelebbi rokona a kengurunak, mint a hasonló méretű oroszlánnak. Egy másik a tasmán tigris, amely csak a XX. század derekán, 1936-ban halt ki, és melynek latin neve Thylacinus cynocephalus, kutyaszerű fejalkatára utal. Csíkos bőre miatt kapta a „tigris” nevet, bár akadt aki tasmán farkasnak nevezte. A tasmán ördög (tasmanian devil) még nem pusztult ki, de léteztek nagyobb testvérei is (Sarcophillus hariisii).
A kihalt mindenevők közül pedig a Propleopus Oscillanst érdemes megemlíteni a húsevő kengurut, amelyik valójában mindenevő volt, akárcsak az erszényes nyuszi, a bandikut.
Ám a megafauna nemcsak emlősökből áll. Éltek itt óriás madarak is. A Dromornis Stirtoni három méter magasságot és fél tonnát is meghaladta. Valamivel alacsonyabb volt a 3,7 méter magasra is megnövő moánál, súlyra pedig az elefántmadárral versenyzett, de magasabbra nőtt annál. A dromornis rokonai (Bullockornis, Genyornis) mellett megemlítendő az óriás ásótyúk is (amely a ma is élő kazuárral rokon). A kazuár és emu kisebbek ugyan a struccnál, de így is a világ legnagyobb madarai közé tartoznak.
Az ausztrál ékfarkú sas (Aquila audax) ugyan súlyra nem a legnagyobb („csak” öt kiló), de a legnagyobb szárnyfesztávolságú ragadozó, (eléri a 2,83m-t is). A világon a legnagyobb kakukk az ausztrál sólyomkakukk (Scythrops novaehollandiae). A legnagyobb szalakóta a kacagójancsi (kookaburra — Dacelo novaeguineae). A legnagyobb daru az ausztrál antigóné-daru (Antigone Antigone), a legmagasabb röpképes madár. A hollóféléket leszámítva a pompás lantfarkú madár (Menura Novaehollandiae) a legnagyobb énekes madár. Az ausztrál pelikán (Pelecanus Conspicillatus) a leghosszabb csőrű madár a világon. A legnagyobb kakadu a pálmakakadu (Probosciger aterrimus).
A hüllők közül a kihalt óriás varánusz (Varanus priscus) egykor hét méteresre és kéttonnányira megnőtt (összehasonlításként: a komodói sárkány alig haladja meg a három métert). Kisebb rokonaival a goannákkal ma is találkozhatunk. A sósvízi krokodil a ma (Ausztrália partjainál is) élő legnagyobb hüllő, amely a két tonna súlyt és a hét méter hosszat is elérheti. A valaha itt élt legnagyobb szárazföldi krokodil, a quinkana, amely az öt métert is elérte. A ma is élő ausztrál édesvízi krokodil „csak” három méteresre nő. A Liasis dubudingala egy tíz méteresre is megnövő, a pithonnal rokon óriáskígyó volt. A meloiania óriásteknőc a két és fél méter átmérőt is elérte.
Ausztrál „leg”-állatok
Ám a kígyók között nemcsak méretrekorderekkel találkozunk itt: a tajpánok a világ legerősebb mérgű kígyói, mérgük ötvenszer kisebb mennyiségben halálos, mint a királykobráé…
Az ausztráliai óriásgiliszta (Megascolides Australis) a föld talán legnagyobb földigilisztája méternél nagyobb, egyesek (vitatott) véleménye szerint három méteresre is megnő (megnyúlik). Csak az ecuadori és dél-afrikai óriásgiliszták vitatják elsőségét.
A világ legnagyobb levelibékája a pápua óriás levelibéka (Litoria infrafrenata) Ausztráliában is megtalálható és eléri a tizennégy centit is.
A világ egyik legnagyobb tengeri csigája a Melo Amphora fél méteresre is megnő.
A világ legnagyobb csótánya az ausztrál rinocérosz csótány (Macropanesthia rhinoceros), mely 8,3 cm-t és harminchat grammot is eléri.
A világ egyik legnagyobb hangyája az ausztrál bulldog hangya, (Myrmecia Brevinoda), amelynek a legnagyobb munkásai vannak, amelyek 3,7 cm-t is elérik. (Az afrikai Dorylus Helvolus nőstényei nagyobbak, de a munkásai kisebbek).
A világ legnagyobb molylepkéje a herkulesmoly (Coscinocera hercules) szárnyfesztávolsága huszonnyolc centit is elérheti. A legsúlyosabb molylepke az óriás ácsmoly (Xyleutes boiduvali) a húsz gramot is eléri. A kékszemű fátyolka (Nymphes Myrmeleonides), négy centi hosszával, és tizenegy centis szárnyfesztávolságával a legnagyobb ismert fátyolkaféle.
A legnagyobb tücsök az ausztrál óriás tücsök (Valanga Irregularis) eléri a kilenc centit is.
Ausztrália legnagyobb pókja az ausztrál tarantula huszonkét centis méretével. Marása veszélyes, de nem halálos. A világ legnagyobb vadászpókja az ausztrál óriás vadászpók, amely eléri a tizenöt centit is. Mérgező, de nem halálosan. Az ausztrál vörös hátú pók (Latrodectus hasseltii), marása már halálos. A világ legveszélyesebb pókja szintén ausztrál: a tölcsérhálós pók (Atrax Robustus).
Miután számba vettük, hogy itt Ausztráliában az állatvilág igazi legjei éltek, de ezek közül a legnagyobbak, (az úgynevezett megafauna) gyakorlatilag kihalt, felmerül a kérdés, mikor és miért? A „mikor”-ra a válasz egyértelmű: a világ legkíméletlenebb ragadozójának, a homo sapiensnek a megjelenése után…
A pleisztocén-holocén kihalási esemény a Föld-történet egyik furcsasága. A szakemberek magyarázgatják, (akárcsak a dinoszauruszok kipusztulását) de egy mindenkit meggyőző magyarázatot senki sem talált még rá. A jelenség minden földrészt érintett többé-kevésbé, ugyanakkor nem egyformán, és nem minden „mega” állatfaj pusztult ki, mint a dinoszauruszok esetén (egyetlen osztályukat, a madarakat kivéve). Ekkor halt ki a kardfogú tigris, a mamut, a barlangi medve, a gyapjas orrszarvú is. Ez a nagy kérdés: ember okozta-e vagy környezetváltozás? Rengeteg az ellentmondás.
Madagaszkáron és Új-Zélandon a megafauna kihalását egyértelműen az ember (az őslakosok) megjelenése okozta. Kivadászták. Így pusztult ki az elefántmadár Madagaszkáron, a moa és adzebill Új-Zélandon, az utóbbiakat a Haast-sas, a valaha élt legnagyobb ragadozó madár is követte… Őt nem vadászták, de éhen halt, ha már nem volt moa és adzebill, ami a táplálékául szolgált. Ő nem lakhatott jól énekes madarakkal.
Mi a helyzet Ausztráliában? Az ember (az aborigének) nagyjából nyolc-tízezer év alatt meghódították Ausztráliát, a legsivatagosabb területeket is beleértve. Még nagyjából ugyanennyit éltek még együtt a megafaunával, a diprotodonttal, az óriás kengurukkal és társaikkal. A jégkorszak ugyanakkor lehűlést okozott itt, de az eljegesedés nem érte el ezt a földrészt. És nem egy jégkorszak volt a földön, amelyet a megafauna túlélt, és nemcsak Ausztráliában. Ugyanakkor a „nagy kihalások” a különböző földrészen nem azonos időben játszódtak le, de mindenhol az ember megjelenése után…
Az Új-Zéland „őslakosai” az egykor békés maorik akkor váltak harciassá, amikor kihaltak a moák. Ausztráliában ilyen jelenségre nem találtak nyomot a leletek közt. Ugyanakkor egy ragadozó nem igazán tud kivadászni egy „zsákmányfajt”. Kanadában figyeltek fel a jelenségre: a rókák száma és nyulak száma növekvő-csökkenő periódusokkal váltja egymást, de fáziseltolódással. Ha elszaporodnak a nyulak, azt egy idő után a rókák szaporodása követi, ami miatt a nyulak száma csökkenni, kezd, s ez egy idő után a rókák számának csökkenésével jár, ami miatt elszaporodhatnak a nyulak… Ám az ember mindenevő, így a megafauna kiirtását túl tudta élni más (például növényi) táplálékkal.
Akármiképpen osztjuk a pro- és kontra ellenérveket, valószínűsíthető, hogy az ember minimum hozzájárulhatott e kihalási eseményhez, két módon is. Az egyik egy direkt hatás: a vadászat, a másik pedig a környezet megváltoztatása. Ausztráliában nincsenek olyan őserdők, mint Indiában, Afrikában és Dél-Amerikában, amelyben a nagyvadak menedéket kaphattak az ember elől… Tevékenysége feltehetően hozzájárult az éghajlati stressz miatt a kihalás szélére került állatfajok kipusztulásához.
Legutóbbi módosítás: 2017.09.03. @ 12:14 :: Vandra Attila
