Ritka az olyan október, amikor még úgy süt a Nap, hogy érezni lehet az erejét. Nos, egy ilyen nap nem maradhat kirándulás nélkül. Mindenütt sok volt az ember, de azért a parkok, hangulatos kiskocsmák és kávézók is hívogatóan kacsintgattak a betérni akarókra. Alig egy éve ilyenkor már fázósan járkáltunk az utcán, nagykabátban, és nem nyitott széldzsekiben. Akkor a kerthelyiségek is javában aludták téli álmukat.
Mint ahogy az elején írtam, a szokatlanul kellemes időt mindenki kihasználta. Mi is betértünk egy kávéház teraszára. Ha nehezen is, de találtunk szabad asztalt, csak ott kevés volt számunkra a szék. Közvetlen szomszédunk egy fiatal férfi volt, aki éppen lázasan telefonált. Megkérdeztem, hogy oda tudna e adni két széket, vagy vár még valakit. Készségesen felajánlotta őket, és tovább beszélt a mobilján — valószínűleg orosz nyelven. Kicsit próbáltam odafigyelni, hogy szerb vagy orosz nyelven társalog, ebbéli foglalatosságom a pincér szakította félbe. Rendeltünk. Kis idő múlva már hozta is teli tálcán, amin volt kapuccinótól kezdve a sima bécsi brauner-ig mindenféle. Miután asztalunktól távozni készült, a szomszéd asztalnál ülő fiatalember átmenetileg befejezte a társalgást a mobilján, és kért még valamit. Mi nekiláttunk a kihozott finomságoknak.
A szomszédunk telefonja közben szinte egyfolytában csengett, és ő hol dühösen, hol udvariasan fogadta a hívásokat. Csak a pincér szakította volna meg a társalgást, míg letette a rendelést az elfoglalt telefonáló asztalára, az csak a kezével intett, hogy köszöni. Mikor letette a telefont, előhalászott a zsebéből dohányt és papírt, majd cigarettát sodort, rágyújtott és nagy élvezettel fújta ki a füstöt. Amikor elszívta, felállt, a benti helyiség felé indult, az asztalon hagyva a dohányt, papírt és a mobilját. Mi semmi különöset nem találtunk ebben, de pár perc múlva, miután még nem jött vissza az asztalhoz, egyikünk a társaságban megjegyezte:
— Ez most jól elment, itt hagyva mindenét, avagy csak a mellékhelyiséget kereste fel?
Aztán egyik társunk váratlanul felemelkedett a székéből és hirtelen eltűnt az asztal alatt. Mikor ismét felegyenesedett, a kezében egy ötven euróst lóbált.
— Biztosan az övé, kieshetett a zsebéből.
— Ha majd visszajön, add oda neki — tanácsoltuk. — Meg is tarthatnád ugyan, de inkább ne. Ki tudja, mi tapad hozzá? Nem volt valami bizalomgerjesztő a kinézete, na, meg szerintem orosz. Lehet, hogy direkt ejtette ki a pénzét.
Jött is vissza pár perc múlva a fiatalember.
— Elnézést, bizonyára kiesett a tárcájából — nyújtotta át az ötvenest a társaságunk tagja.
— Ó, nagyon köszönöm.
Flegmán begyűrte a zsebébe az ötvenest, intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne. Miután rendezte a számláját, még ült egy darabig az asztalánál. Ismét telefonálni kezdett. Ezúttal nem a pincér zavarta meg a társalgását, hanem két úr. Elkérték a pénztárcáját, amiben még számtalan ötvenes és százas címletű euró lapult. Néhány gyors kérdés és szembesítés, majd közrefogták és lekísérték a teraszról egy közelben parkoló rendőr-kocsihoz.
— Hát ezzel meg mi nem stimmelt? — tettük fel egymásnak a kérdést. — Lopott valahonnét, és most csípték meg a sütkérezés közben?
Míg így tanakodtunk ismét megjelent a pincér, hogy akarunk e még valamit.
— Ne haragudjon, hogy kérdéssel zaklatjuk, de tudja, miért vitték el azt az urat?
— Hamis ötvenessel akart fizetni. Sajnos nem ez volt az első ilyen eset a héten, és a bejelentésünkre ide jöttek figyelni a forgalmat. Mint kiderítették, a tárcája tele volt hamis eurókkal.
Egymásra néztünk, meg arra a társunkra, aki megtalálta az ötvenest.
— Még jó, hogy visszaadtam. Képzeljétek, mi lett volna, ha megtartom, és azzal fizetek?
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Avi Ben Giora.
