A mellkasának csapódó fiút úgy seperte le, mint az ingére hulló kenyérmorzsát.
— Nézz már magad elé! — mordult rá a kölyökre, aki bambán bámult a föléje tornyosuló alakra. Mire az válaszolhatott volna, társai már rángatták is a Katlanba. Az augusztus végi langyos éjszakákat nagyon szerette. Az ősz végighúzta ujját a nyári Nap homlokán, lehűtve annak hevét. Ilyenkor jobban bírta a melót is.
— Mi van odalent? — kérdezte társa, aki a bejárat előtt figyelte a hömpölygő tömeget és közéjük „csapott”, ha rendbontást észlelt.
— Minden oké! A szokásos: meleg, piaszag, fülsüketítő zene, részeg tinik — válaszolt Róbert, miközben rágyújtott.
Óránként tíz perc a friss levegőn. Alig várta, hogy hajnal négy legyen. Alszik három órát, átöltözik, és indul a bevásárló központba őrködni. A diszkóhoz képest az a mennyország. Csinos és kedves eladólányok, tisztaság, csillogás, rend. Hat hónapja került oda, és még csak egyszer vett részt egy tolvajfogásos akcióban. A balfék épp felé szaladt, ő csak kitette a lábát elé, amit a menekülés izgalmában a férfinek nem sikerült kikerülnie.
Körülnézett. Le kellene ülni valahová, hogy lelazítsa a lábait. Sehol egy üres pad, a hőzöngő, sokszor egymást túlkiabáló fiatalok foglalják el valamennyit. Az út túloldalán persze ott a sok üres, de nem hagyhatja el a „körzetét”. Bármikor szükség lehet rá. A szeme megakad az egyiken.
Mi a fene! Jól látom? Ott fekszik valaki. Mégpedig egy nő. Az egyik karja élettelenül lóg le a padról. Nem látja tisztán, mert a halvány utcai lámpa fénye csak olykor-olykor csillan meg a hátán fekvő lány ruháján.
— Hé, Balázs! Nem tudod mi történt azzal a csajjal a szemközti padon? — kiált társának.
— Nem mindegy? — jön a gyors válasz. — Ne foglalkozz vele! Egy taxiból szállt ki, aztán kinyúlt a padon. Majd magához tér. Nem akarok balhét, világos?
A tíz perc közben letelt. Bosszúsan taposta szét a félig szívott cigarettát. A lelke háborgott. Az anyja szavai mélyen belevésődtek: „Kisfiam! Az Isten kétféle embert teremtett: erőseket és gyengéket. Az erősek dolga, hogy segítsék és megvédjék a gyengéket. Ezt soha ne feledd!”
Tétovázott, a lába már indult volna, de társa kemény szavai visszatartották.
Kell ez az állás és a busás óradíj, amíg megveti a lábát a városban. A jövőbeli terveihez gyűjtenie kell a jó kapcsolatokat és a pénzét is.
Az elkövetkező hatvan perc nagyon lassan telt, negyedóránként az órájára pillantott. A gyomra enyhén görcsbe rándult, ha a padon fekvő nőre gondolt. Anyja szavai zakatoltak a fejében. Már az iskolában is úgy ismerték, hogy ő az a kisfiú, aki mindig a szívére hallgat, még akkor is, ha az esze „tanácsai” előnyösebb helyzetbe hozhatták volna.
Egyre izgatottabban várta, hogy végre a felszínre jusson, és reménykedett, hogy már nem találja azon az átkozott padon a lányt.
Megjött a váltás, intettek egymásnak, és a lépcsőfokokat kettőzve kilépett a szórakozóhely elé. Míg a belépésre várakozó tömegen át utat tört magának, a fejek felett a szemközti lámpaoszlopot kereste, és alatta a padot.
— Ott van! Még mindig ugyanolyan pózban! Hihetetlen. Egy órája senkinek sem tűnt fel? Senki sem vizsgálta meg, vajon nem szorul-e segítségre? Milyen világ ez? — de el is szégyellte magát nyomban, hisz ő is csak áll itt, ahelyett, hogy cselekedne. Ekkor egy kisebb csapat ért a pad mellé és vizsgálgatni kezdte a lányt.
— Végre! — sóhajtott fel és már hátat fordítani készült, amikor hangos kacagásra lett figyelmes, ami a „mentőcsapat” irányából jött.
Az egyik fiú épp a lány lábán lévő fél pár csizmát próbálta lecibálni, de a tehetetlen test vele együtt csúszott.
— Robi, ha át mersz menni, kirúgatlak! A Főnök nem tűri, hogy a szórakozóhely vagy az ő neve belekeveredjen valami zavaros ügybe — csattant fel Balázs hangja a háta mögött.
A megszólított meg sem fordult. Pontosan tudta, hogy Balázs, mint kisfőnök, meg is teszi, ha akarja.
Az úttesten egymást érő kocsisort a lámpa megállította. Ezt kihasználva szempillantás alatt a túloldalon termett. Még épp idejében érkezett.
— Mit csinálsz? — ordított rá a csizmával bajlódó huszonéves fiúra és megragadta az ingét a nyakánál. — Erre tanított édesanyád? — hajolt egészen közel az arcához.
Már emelte a kezét, hogy nyakon is vágja, de ekkor a fiú riadt szemével találkozott a tekintete. — Ezt is verik — villant át agyán a felismerés.
Így nézett a kisöccse, akit a kocsmából részegen hazatámolygó apja hajánál fogva rántott le a konyhaasztaltól, ahol az vacsorázott. A félelem és a néma könyörgés egyszerre csillant meg abban a tiszta kék szempárban. Soha sem felejti el azt a jelenetet. Épp látogatóba ment haza váratlanul. Akkor használta felnőttként először az erejét egy másik ember ellen. Épp az apja ellen. Szinte összeroppantotta mérhetetlen dühében, amikor lefogta és kidobta a házuk ajtaján.
Soha többé nem látták. Elköltözött.
Elengedte a kölyköt. Az értetlenül figyelte. Várta az ütést.
— Menj innen! Vagy segíteni akarsz? — mordult rá, de választ már nem kapott, a csapat pillanatok alatt felszívódott.
Végre nyugodtan szemügyre vette a lányt. Elsimította az arcát takaró hajtincseket. Finom vonások, szép bőr, bódító parfümillat. Gyorsan kitapintotta a pulzusát. — Még él, de túl gyorsan ver a szíve. Ez betablettázott — sóhajtott. Gyengéden a háta alá nyúlt és felültette, magához támasztotta, amíg a feje alól kivett kis táska tartalmát átvizsgálta.
Tipikus női táska, horkant fel, semmi hasznos nincs benne. Egy szállodai beléptető kártyát, egy mobil telefont, egy rúzst és egy körömreszelőt talált néhány gyűrött papír zsebkendő társaságában. Ébresztgető pofozgatására nem kapott válaszreakciót. Elővette mobilját és hívta taxis barátját. Csak benne bízott.
Amíg befutott, a szálloda nevét próbálta kiolvasni az utcai lámpa fényénél.
Hm! Ez a legdrágább hotel a városban. — Újra megvizsgálta a még mindig ájult védencét. Elegáns ruháján egy céges logóval ellátott névkártyát fedezett fel. A logó ismerősnek tűnt. Igen, a helyi lapban olvasott a cégről egy cikket, és a hírt, hogy háromnapos kongresszust rendez a városban.
A taxi befutott, barátja sietősen pattant ki belőle. Ismerte már Róbertet, csak vészhelyzetben hívta az éjszaka közepén.
— Mi történt, haver? Ki ez a csaj? Ismered? — faggatta, miközben próbálták lábra állítani, de sikertelenül.
— A nevét már tudom, és a szállodai szoba számát is — kacsintott Róbert —, de most inkább a sürgősségire vigyük.
Az ügyeletes orvos nem örült a „látogatóknak”, de szombat éjszakánkét soha sem unatkozott, így rutinosan vizsgálta meg a beteget, miközben az adatairól és a megtalálás körülményeiről faggatta a két fiatal férfit.
— Nem ő az első bedrogozott ma éjjel. Csinálunk egy gyomormosást, megfigyelés alatt tartjuk, utána elvihetik.
— Doktor Úr! Hagyok itt pénzt a költségekre, mert azt nem találtam nála, de megvárni nem tudom. Ha magához tér, kérem, hívjanak neki egy taxit, ebből gondolom, az is kitelik — tett le az asztal sarkára harmincezer forintot, s meg sem várva a választ, kiment a barátjával együtt.
A „mentőakció” óta a szórakozóhely biztonsági őrei között fekete bárányként emlegették, ezért jobbnak látta, ha egy ideig feléjük sem megy. Igaz, nem is hívták, pedig a Katlan népszerűsége töretlen volt. A jó óradíj hiányzott ugyan, de szerencsére a plázában sokat kellett helyettesítenie. Egy hét múlva felhívták, péntek este nyitás előtt várja a Főnök a Katlanban.
Miután végiggondolta, hogy legfeljebb kezébe adja a felmondását, megnyugodott. Úgy látszik ez az ő keresztje. Nem divat manapság segíteni.
Amint a helyiségbe lépett, mindenki abbahagyta a beszélgetést. A feszültség tapintható volt. A „kollegák” tébláboltak, mintha halaszthatatlan tennivalójuk lenne a pult körül, ahol a Főnök épp megfordult. Hallani akarták a példabeszédet, az engedetlen büntetését. A pultosok is vigyázva tették a csepegtetőbe a poharakat, nehogy a koccanásuk zajától lemaradjanak a nagy jelenetről.
— Na, végre! Emlékszel mit kértem, amikor felvettelek? — esett neki a nyugodtan közeledő Róbertnek. — Megmondtam, hogy nincs balhé! Nem látsz, nem hallasz, nem pofázol, és csak annyit csinálsz, ami a dolgod! Nem hiányzik a hírverés, a média, a figyelem. Erre te mit csinálsz? Elhagyod a szolgálati helyed, hogy megments egy részeg spinét? Mi vagy te? Batman?
A „vádlott” egyenesen a szemébe nézett. Hallgatott, és várta, amíg a köztudottan heves vérmérsékletű tulaj kiadja a haragját. Ismerte az ilyen embereket.
— Azóta milliós autókkal furikázó, öltönyös fickók keresnek téged. Tudsz róla? Persze letagadtunk, mert ilyen a betyárbecsület. Azt hazudtuk, hogy beteg vagy és nem tudjuk, hol laksz — gúnyolódott, s közben olyan közel hajolt Róbert arcához, hogy érezte a leheletét.
— Hagytak itt neked egy boríték. Ha idézés van benne, repülsz innen! Megértetted? — ordította.
— Add oda neki! — fordult a fejét lesütő pultoshoz.
Róbert átvette a borítékot. Most már kezdte kényelmetlenül érezni magát. Fogalma sem volt, hogy őt itt keresték. Csak nem történt valami azzal a lánnyal?
Otthagyta a kórházban, jó kezekben. Olyan nyugalom szállta meg, amikor kijött a vizsgálóból.
Ez a lebuj nem érdekelte, még az állása sem.
Minden szem a borítékot bontó kézre meredt. A címzett neve rendben, de a bal felső sarokban elmosódott a pecsét. Lassan tépte fel, közben lázasan dolgozott az agya.
A három részre hajtott papírt gyorsan nyitotta szét. Abban a pillanatban egy ötszáz eurós bankjegy hullott ki belőle a ragacsos pultra és egy elegáns névjegykártya:
„Váradi Antonella PR Manager” — olvasta, alul egy telefonszám és egy email cím.
A papírlap közepén egyetlen szó állt: KÖSZÖNÖM.
A „közönség” csodálkozó és helyeslő moraja mosolyt csalt az arcára. A Főnök dermedten meredt az ötszáz eurósra, majd szó nélkül sarkon fordult és elrohant.
Balázs szavai és hátbavágása zökkentette ki derűs gondolataiból.
— Na, Rómeó, mozdulj, gyerünk melózni!
Legutóbbi módosítás: 2017.10.29. @ 20:03 :: Bereczki Gizella - Libra
