A mentőautó már lekapcsolt szirénával ért be a városi kórház sürgősségi osztályára. Az eszméletlen lányt átadták az ügyeletnek, és beszédbe elegyedtek a mentőt kísérő két motoros rendőrjárőrrel. Éppen sajnálkoztak szegény lányon, nem értették, hogy került oda. Éppen ott szoktak megállni, alig húsz perccel előbb még üresen állt a pad, nem volt ott senki, olyan jól meg van világítva az a hely, talán az a legbiztonságosabb az egész városban. Most a helyszínelők dolgoznak, mert, hogy valami nagy disznóság történt, az biztos. Találtak ott üres piás üveget, és pár ezt-azt, de egyáltalán nem biztos, hogy az eszméletlen lányhoz köthető. A sürgősségin biztosan levették és megvizsgálták a vért. Nem tűnt részegnek, de soha nem lehet tudni. Minden irat és védelem nélkül kiterítették azon a hideg fém padon. Abban a semmi kis sötét ruhában. Jó hogy nem feküdt ott sokáig, mert eszméletlenül kihűlt volna ebben a hűvös októberi esős időben. A mentőben megkezdték a felmelegítését.
— Szegényt előbb hullának néztük. Káromkodott is a Laci, hogy már megint mi vagyunk a halálkiáltók. De hál istennek még élt!
A fiatal zászlós, Rozsda Erika ült az éppen mozgolódó lány mellett, ha magához tér valami információt megpróbál tőle szerezni. Nézte a fiatal nőt, olyan elveszettnek látta összegömbölyödve, magzati pózban, már korházi ruhában, olyan sérülékenynek, olyan kiszolgáltatottnak látta, hogy alig bírta visszaparancsolni szemében a kikívánkozó könnyeket. Tudta, nem engedheti meg magának, hogy közel engedje magához a sértetteket, de pokolba a szabályzattal, ezt a lányt bántották, megalázták és semmi támpont, hogy ki ő, kik tették ki a padra és miért? Úgy érezte, ez a lány az összes nőt képviseli, akinek egy csepp emberség szorult a szívébe, mind együtt érez vele, nem lehet szó nélkül hagyni, olyan, mintha egy gyermeket bántanának. Ő legalább is így érezte! Még ez a lány is nemrég lehetett gyermek, olyan fiatal. Olyan védtelen. Gyűlölte azokat, akik gyerekeket és nőket bántanak. Azt hitte, ha rendőr lesz, mindenkit meg tud védeni. Hát… nem éppen így van, de nem bánta meg, csak azt bánja, ha ilyen tehetetlen!
A fiatal nő magához tért, de nagyon zavartnak látszott. Értetlen tekintettel lesett, és látszott rajta, semmit nem ért a körülötte levő világból.
— Kedves hölgyem, én Rozsda Erika zászlós vagyok, néhány kérdést tennék fel, és kérem, ha tud, válaszoljon ezekre. Először is a nevét kérem. Hogy hívják? Kérem, mondja meg a nevét.
— A… a nevem… a nevem nem, nem jut eszembe, ne-em tu-do-om! Fáradt vagyok — nyögdécselte akadozva. — Hol vagyok — nézett körül elveszetten és látszott rajta, hogy nem megjátssza magát, tényleg nincs semmivel tisztában. — Hogy kerültem ide? Mi van velem? — Maga mit akar tőlem? Mit csináltam, valami rosszat tettem? Miért vagyok itt?
Ártatlan, barna szemeit nagyra nyitva zavartan meredt a halványzöld reluxára, melyen átsütött az októberi bágyadt napfény, tőle várt magyarázatot arra, amiről sejtése sem volt. Idegen, minden idegen, olyan, mint egy korházi szoba. De ő mit keres itt?
Visszazuhant a boldog, vagy éppen a gyötrő tudatlanság kusza útvesztőjébe.
Eljutottak hozzá a zászlós szavai, de nem tudta értelmezni, nem forgott az agya. Ilyen kutyául még sohasem érezte magát! Erősen próbált koncentrálni és elmosódott képek villantak be. Egy ismerős arcú fiú, egy fekete kis táska és egy pohár, igen egy nagy kólás pohár. Ekkor azt érezte, hogy nagyon szomjas. Végigtapogatta nyelvével a cserepes szájszélét, olyannak érezte, mintha homokkal lenne kitömve a szája, száraz homokkal. Szomjas volt, nagyon szomjas.
— Egy pohár vizet kérek, nagyon szomjas vagyok!
A szobában tartózkodó nővér megitatta és a zászlós intésére kiment a szobából.
— Hogy szólíthatom, hogy hívják?
— Van-da azt hiszem.
— A vezetéknevére is emlékszik, Vanda?
— Varjas… Varjas Vanda vagyok, legalább a nevemet tudom.
— Hol lakik? Kit értesíthetünk?
— A vőlegényemmel… Hol van Tomi? Hol van a vőlegényem… neki itt kellene lenni… mi történt Tomival?! Keressék meg a vőlegényem… ő nem! Jaj, istenem, mi van Tamással? Miért nincs itt mellettem? Keressék meg Tamást! — de ezt, már szinte sikoltotta Vanda.
A rendőrnő valamit beszélt a készülékén és kisietett a szobából.
Rövid időn belül bejött az orvos és egy nyugtatót adott neki. Már nem kiabált, csak csendesen sírdogált, görnyedt háttal ült az ágyban és potyogtak szeméből a könnyek. Azok a keserű, nehéz könnyek, amit csak elsírni lehet, visszatartani, vagy lenyelni nem!Talán húsz perce sírdogált, amikor bejött egy nagydarab egyenruhás rendőr és leült mellé a székre.
— Mondja, kisasszony, a vőlegényét Pusztai Tamásnak hívják?
— Igen, hol van Tamás?
— A sebészeten van, nemsokára idehozzák, mert ő is nagyon akar önnel találkozni.
— Mi baja van Tamásnak?
— Semmi komoly, eltört a lába és három bordája, de semmi komoly. Alaposan beleszaladtak abba a csibész bandába. Ő már elmondott mindent. Ha visszaemlékszik majd, meghallgatjuk az ön verzióját is. Most pihenjen, próbáljon meg aludni, akkor hamarabb jönnek az emlékek.
Jobbulást kívánt, és elhagyta a szobát. Vanda kissé megnyugodva hajtotta fejét a párnára és a korábban kapott injekció hatására rövidesen álomba merült. Egy idő után már szeretett volna kiszakadni az álom görcsös karmaiból, de nem sikerült. Amikor hadakozott és maga körül csapkodott a karjaival, akkor a nővér felébresztette és tett-vett körülötte.
— Láttam, álmodott.
— Igen, csak borzalmasan pocsék álmom volt. Fel akartam ébredni, de nem tudtam, majdnem megfulladtam álmomban az a szúrós szederinda körém tekeredett és nem tudtam szabadulni. Nagyon rossz volt.
— Most, hogy felébresztettem könnyebb lett?
— Igen, legalább tudom, hogy csak álom volt.
— Kicsit rendbe rakom a szobát, mert nemsokára visszajön a rendőrnő, beszél magával, és azután a vőlegényét is áthozzák, hogy beszélgessenek.
Amikor a zászlós visszajött, Vanda arcán halvány mosoly futott át. Ez jó, gondolta a nyomozó és leült a lány mellé.
— Van valami, ami eszébe jutott? — kérdezte együtt-érzőn.
— Igen, Tamás, és a kis fekete táskám, meg az, hogy egy pohár boros kólát ittam, azt sem mindet, mert egy borzalmas társaság elkezdett duhajkodni.
— Hol voltak?
— Mi Tamással a Hattyúban voltunk, már kikértük, de még nem kaptuk meg az italunkat, amikor becsődült ez a barom banda. Nagyon sokan voltak… Amikor a pincér rajtuk keresztül tört utat és úgy tudta kihozni, amit rendeltünk, nagyon idétlenek voltak… tapogatták a pincért, simogatták a poharakat és rettenetes zajt és kiabálást rendeztek. Volt náluk az a baseballütő is, amivel időnkét összetörnek a parkban minden kukát. Nem egészen ittuk ki még az italunkat, amikor megelégeltük őket, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Iparkodtunk az ajtó felé, de ezek a barmok úgy játszottak velünk, mint cápák a fókával… nem emlékszem tőbbre. Se kép, se hang! Tamást akkor láttam utoljára. Itt tértem magamhoz. Borzalmas, nem emlékszem semmire! Semmire!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:14 :: Adminguru
