Józsi bácsi érdeklődve nézegette a leleteit, de túl sok mindenre nem jutott, szinte végig latinul volt írva. Megijedt a szívinfarktusától, de hát az ő korában örülni kell, hogy még él.
Nem szerette volna itt hagyni Marika nénit, aki több mint ötven éve a társa, ezért elhatározta, hogy egészségesebben próbál élni.
Tett is pár dolgot az ügy érdekében: odafigyelt az étkezéseire, hetente egyszer elment az uszodába és minden vasárnap sétáltak a városban.
Fontos a kikapcsolódás, ki kell néha mozdulni otthonról. Ezek a vasárnapi séták, ahogy az lenni szokott ebben a korban, önálló életre keltek és kialakították a saját szabályaikat. Minden héten pontosan délután két órakor indultak el és bár különböző utcákon haladtak, a célállomás mindig a Színház utcai cukrászda volt. Pista bá ragaszkodott hozzá, hogy lehetőség szerint váltogassák az útvonalat. Aztán, amikor ezek elfogytak, kezdték az egészet elölről. Olyan túl sok variáció nem volt.
Imádta a régi épületeket, Marika néninek csak annyi dolga akadt, hogy türelmes hallgatója legyen. Néha egész monológokat hallgatott végig egy-egy épület történelméről. Sopron kifogyhatatlan a műemlékekből és az emlékeikből egyaránt. A férje nem szerette, ha restaurálták ezeket a műremekeket, mert akkor hónapokig elcsúfították az utcaképet és izgulhatott is, hogy a felújított ház megfelelően alkalmazkodjon ehhez a csodás miliőhöz.
Csak elvétve láttak egy-egy embert, Sopron diákváros és vasárnapra teljesen kiürül. Élvezték a csendet, a nyugalmat, amit a kis utcák árasztottak. Józsi bácsi imádta a macskaköveket, mindig azt mondta, hogy ezeknek még lelkük van. Néha megsimogatott egy-egy falat, csak, hogy megérintse őket.
Ezek a séták két-három órán keresztül tartottak, nem siettek sehová.
Amikor megérkeztek a cukrászdába, mindig ugyanoda ültek, egy félreeső asztalkához, ami kettejüknek pont megfelelt. Józsi bácsi pipázott, de szerencsére, amikor bejött a dohányzás elleni törvény, pont az ő asztalukat jelölték ki dohányzóvá.
Ő vanília fagylaltot rendelt két deci vörösborral, Marika néni pedig gyümölcs ízűt capuccinóval. Minden egyes alkalommal. Nagyon nehezen változtattak már a szokásaikon.
Pár hónap után észrevették, hogy az asztalukra kitették a „Foglalt” táblát, miattuk, amit meg is köszöntek a pincérfiúnak. Ez nagyon jól esett nekik, mert vendéget jószerével alig láttak. Egyébként népszerű kis cukrászda volt ez, hétköznaponként ülőhelyet alig lehetett találni.
Így teltek az évek, menetrendszerűen.
Aztán hirtelen minden megváltozott. A következő infarktust már nem élte túl, Marika néni egyedül maradt.
Hosszú, fájdalmas időszak következett, amit csak az unokák tudtak néha enyhíteni. Már hónapok óta ki sem mozdult a lakásból, elmaradtak a séták.
Egy szép, napsütéses délután csengettek nála és örömmel látta az ajtóban Emilt, a legkisebbet a négy unoka közül.
— Szervusz! Gyere beljebb! Meglátogattál? — üdvözölte.
— Szia, nagyi! Fontos mondanivalóm van — hadarta és már hajította is le az iskolatáskáját a szőnyegre.
— Na, halljam csak. Mi az a sürgős közlendőd?
— Ma az iskolában azt mondták a többiek, hogy a Színház utcai fagyizóban ettek „Józsi bácsi Bourbon vaníliáját” és úgy tudják, hogy ez az én nagypapámról van elnevezve.
— Ne bolondozz már! Miért lenne róla elnevezve? Nem volt ő cukrász — hüledezett a nagyi.
Emil távozása után két napig gondolkodott, hogy lehet-e valóságalapja a hallottaknak, de mindig elhessegette a feltételezést, azzal, hogy ez képtelenség.
Vasárnap délután aztán megjelent a cukrászdában. Óvatosan közelített, félt, hogy az emlékek hirtelen rázúdulnak és ő majd nem bír el velük.
Nagyon meglepődött, amikor a régi asztalukon egy „Foglalt” feliratú táblát talált, pont úgy, mint amikor ők jártak ide. Téblábolt egy kicsit, hogy hova üljön, de a felszolgálófiú észrevette.
— Kezét csókolom, Marika néni. Foglaljon csak helyet! — mosolygott szélesen és rámutatott az asztalukra.
— Ide?
— Igen, oda, ahhoz az asztalhoz. Hiszen mindig ott ültek, és mi azóta is foglaljuk.
Ekkor már a sírás szorongatta a torkát, gyorsan le kellett ülnie, hogy meg ne szédüljön.
— Már csak egyedül vagyok — mondta csendesen.
— Tudom, hallottam a szomorú hírt. Fogadja őszinte részvétem. Olyan volt ő, mint egy családtagom — a fiú még mindig mosolygott, de most már inkább vigasztalásképpen.
Elővett egy papír zsebkendőt és odanyújtotta. Marika néni csak pár perc múlva tudott megszólalni.
— Köszönöm, fiam! Most pedig kérek két gombóc gyümölcsfagylaltot és egy capuccinót.
— Nem kóstolná meg kivételesen „Józsi bácsi Bourbon vaníliáját”? — nézett rá cinkosan a pincér.
— Ó, hát mégis igaz! — szinte felkiáltott. — Rendben, azt kérek. A dohányzó táblát elviheti nyugodtan.
— Milyen dohányzó táblára gondol? Itt már évek óta nem lehet dohányozni, csak vasárnaponként tettünk kivételt alig fél órára, amíg itt voltak.
Tamás, a felszolgáló megsimogatta az asszony hátát. Ekkor ő felállt és átölelte a fiút, miközben csak folytak a könnyei.
A fagylalt valóban minden képzeletét felülmúlta, nem is vágyott már utána a gyümölcsízekre.
Ezután minden vasárnap megjelent a Színház utcai kedves kis cukrászdában, és még a „Dohányzásra kijelölt hely” táblát is kirakatta az asztala mellé.
Legutóbbi módosítás: 2017.10.05. @ 19:18 :: Győri Nagy Attila
