Ahogy hallgatom Tamást, egyre halkabbak a szavai, gondolataim gyerekkorunk körül járnak.
Ő volt a példaképem, akire felnéztem. Ő volt a határozott, a magabiztos, akit mindig irigyeltem. Olyan szerettem volna lenni, mint ő: a tökéletes férfi.
Itt vagyunk a nappalijában és én nem ismerem ezt az embert. Össze van esve, órák óta csak panaszkodik, hol erre, hol arra, most éppen a főnökére.
Így megváltoztat minket az idő? Hiszem csak öt-hat éve, hogy nem találkoztunk, ez képtelenség! Mi ez a félszegség a szemében, ami oly metsző volt valaha?
Görnyedten ül velem szemben, de nem tűnik ismerősnek. Szeretném megrázni, vagy felpofozni. Bármit csinálni vele, ami észhez téríti. Néha bólogatok, bár nem értek egyet, mindössze tapintatból.
Igazi barát vagyok? Inkább vitatkoznom kellene, elmondani, nincs igaza, nem úgy van. Néma vagyok. A döbbenettől, a csalódottságtól, kíméletből. De ő még mindig a legjobb barátom. Megalkuvó vagyok, ha helyeslek, sőt, álszent!
Kint elered az eső, csak bámulom a cseppeket, ahogy kopognak a betonon. Nem akarom magányosnak érezni magam, hiszen itt van Tamás.
A távolban kisüt a Nap. Milyen csodaszép: lágy eső és napsugár, szinte költői kép! Már várom, hogy megjelenjen, és igen, megpillantom a szivárványt. Először csak halványan, aztán a színek felélednek, egyre határozottabban kiáltanak: az élet szép! Felállok.
— Hova mész?
— Kimegyek, megérintem a szivárványt.
— A szivárványt? — néz rám hitetlenkedve.
— Igen, a szivárványt. Te nem szeretnéd megérinteni?
— Bolond vagy! Nem tudod megfogni a szivárványt. Lehetetlen.
Mélyen a szemébe nézek, próbálom megfejteni, mit gondol. Merre jár most? De nem látok semmit, csak unalmat. Unalmat és keserűséget. Mélabút, fájdalmakat.
— Tudod, mi a baj? — kérdezem tőle.
— Mi?
— Hogy te meg se próbálod megfogni.
Elindulok, kinyitom az ajtót. Kilépek és élvezem, ahogy arcomat mossa a víz.
Mint egyfajta megtisztulás.
Lépek még kettőt és hirtelen elönt a boldogság. Tamás követ engem!
Legutóbbi módosítás: 2017.10.10. @ 19:38 :: Győri Nagy Attila
