Ma is tisztára suvickolta kopottas bakancsát, mielőtt felhúzta, mint immár negyven éve minden nap. Ma is félrelökte a fürdőszoba tükör félig leszakadt polcán a borotvahabot, és a Baba szappant bevizezve kezével dörzsölt alkalmi habot képére a borotválkozáshoz. Erről eszébe jutott Juci — ő mindig mérgelődött ezen, hiszen nem dísznek vette a kellemes illatú, épp divatos márkájú borotvacikkeket —, de Juci már nincs itt, hogy mormogni tudna. Ezen a gondolaton elmosolyodott. Fura dolog ez. Amíg nap, mint nap hallgatta a folyamatos dödögést — hol ezért, hol azért —, borzasztóan idegesítette. Mikor különváltak útjaik, úgy érezte, mintha egy folyamatosan zakatoló gépekkel teli barlangbörtönből szabadult volna meg. Élvezte a csendet.
Mostanra viszont, miután eltelt negyedév magányban, azon kapta magát, hogy néha hiányolja a másik kis zsörtölődéseit. Mert ugyan bosszantó volt, de olyan jól esett kizökkenteni a filigrán termetű, szép vonású asszonykáját a mérgelődésből, és miután jól megölelgette, olyan jó volt látni, a még így, legszebb virágzásán túl is elbűvölő hálamosolyát. Igazából ezt szerette benne a legjobban: olyan könnyű volt a morcosságából jókedvet varázsolnia, ezt mindig újabb sikerélményként élte meg. És bizony a sikerélmény épp olyan fontos az ember életében, mint az, hogy szeressék. Mostanában nincs más sikerélményben része, minthogy el tudja tüntetni a lábbelijéről a kopásfoltokat.
Mióta Juci nincs vele, valahogy megkoptak a dolgok körülötte. Vagy csak érzékcsalódás? A régi ágy lába is mintha csámpás lenne. Pedig mennyi próbatételnek volt kitéve régebben — tűzrőlpattant fehérnép volt ám a Juci! — értette, hogyan kell a férfiember kedvére tenni. Akkoriban mégsem sántult meg az ágy. A falak is mintha megszürkültek volna. Pedig tavaly meszeltek — ketten együtt. Persze Juci ebből is karnevált csinált… időnként oda-odaszaladt hozzá, és kis pemzlivel mészbajuszt lopott az orra alá — aztán kacagva futott előle, majd hirtelen sarkonfordulva szájon csókolta engesztelésül. Most azon kapta magát, hogy már nem is haragszik Jucira.
Mi van vele? Csak nem hiányzik?
Ááááá, nem, az nem lehet, hiszen szó szerint az idegeire ment már. De akkor meg miért jár folytonosan ő az eszében? Egy nagy veszekedés után (persze megint valami apró furaságon kaptak hajba) Juci nagy dérrel-durral összepakolta a bőröndjét, és dühösen elvonult. Két utcával lejjebb, a nővérénél keresett fedelet — onnan üzente, hogyha akar valamit, menjen, és kérjen bocsánatot!
Még hogy ő bocsánatot! Nem tett ő semmi rosszat, nincs oka bocsánatot kérni!
Egyébként is boldog volt, mikor Juci elment, mint a zárkából frissen szabadult rab. Bár aztán néhány hét elteltével már nem tudta értékelni a rászakadt nagy szabadságot. Nem találta helyét a csendtől kongó lakásban. Most, hogy ezt így végig gondolta, fura érzések kerítették hatalmukba. Az apró kis emlékek önálló életet kezdtek élni agya hátsó zugában, és a nap folyamán a legváratlanabb pillanatokban pattantak elő. Nem tudta mire vélni.
Jó-jó, együtt éltek majdnem tíz évig — az azért sok idő.
Na mindegy… elhessegette magától a nyugtalanító érzéseket. Ment a kertbe, mert locsolni kell. Szegény paprikapalánták levele már kezd összepöndörödni. Kéne már az eső! Na, más se kellett. Az eső gondolatától megint Juci tolakodott elő: szinte látta, ahogy az ereszről lecsorgó víz-patak alatt áll, arcán a mosolyt tisztára mosdatja a friss esővíz. Mikor kapcsolatuk hajnalán először tapasztalta meg ezt, azt gondolta, ennél a lánynál nincs rendben valami! Aztán, ahogy több időt töltöttek együtt, rádöbbent: ez nem bolondság volt, ez csak egy természetimádó lélek őszinte megnyilvánulása. Egyszerűen szerette a lezúduló vízfüggöny simogatását. Egyébként is egészséges! Jót tesz a bőrnek!— mondogatta mindig. Ő pedig végül élvezte ennek a jó szokásnak gyümölcsét — hiszen a nyári melegben Juci általában csak kis vállpántos vászonruhát viselt, s ha ezt eláztatta a finom eső, mit Juci nagyon élvezett — az övé meg a szemnek jutó élvezet volt. Aztán nem csoda, hogy este az ágyban tett róla, hogy elcsámpásodjan az ósdi bútordarab lába!
Mire ezt végigfuttatta emlékezete filmvásznán, be is fejezte a locsolást. Bement a házba, tett-vett picit, de nem volt bent nyugta. Rátelepedett lelkére ez a nagy csend. Nem értette: mi történt vele. Kelletlenül kiódalgott a tornácra, és bámészan nézte, ahogy a Nap lassanként araszolt lefelé az égen, majd tétován lebukott a Kopasz-domb mögött. Ekkor feltápászkodott, újra bement a házba, mert általában napnyugta után ő is ágyba bújt. Máskor nem kellett sok idő ahhoz, hogy jóízű álomba merüljön. Most rengeteget forgolódott, mire sikerült elszenderednie, de egész éjjel forgolódott, dobálta magát, és szokatlan módon álmodott is — csupa zagyvaságot, de szinte folyamatosan érezte a háttérben Juci jelenlétét.
Reggel úgy ébredt, és kelt fel, mint akit agyonvertek. Egyáltalán nem pihente ki magát. És ami még furcsább volt, már egyáltalán nem érezte jól magát a régebben oly nagyon szeretett otthonában. A csend szinte kalitkába zárta… A kerti tevékenységekben sem lelte olyan örömét, mint azelőtt. Az egész hét így telt el, tűzdelve fura emlékképekkel, és szinte lidérces álmokkal — de mindben volt valami közös: az összesnek fontos szereplője volt Juci. Napról napra egyre elárvultabbnak érezte magát, és egyre kevésbé tudta elviselni az őt körbefogó csendbörtönt.
Hét végére odáig jutott, hogy bár igen ritkán szokott inni, de mégis elballagott az alvégen lévő Hörpintő kocsmába. Ott legalább beszélhet emberekkel — és tán még Juciról is hallhat híreket. Leült a szélső asztalhoz, és épphogy belekortyolt a korsó sörébe, mikor megjelent a kocsma ajtajában a sógor. Ezt jó jelnek értékelte, mert a sógor elég bőbeszédű (mondhatni kissé pletykás) ember, ami jelen esetben egyenesen kincsnek tűnt a szemében. Örömmel integetett is neki, és hívta, üljön oda az asztalához. Egy korsóra is meghívta — nem minden hátsó szándék nélkül. A sógor lehuppant az asztalához. Néhány mondat, és korty után már dőlt is belőle a szó. Elmesélte, hogy megellett a tehene, hogy milyen sok szőlője termett az idén… na meg hogy mennyit emlegeti Juci őt!!! Azt mondta, szerinte már régesrég megbánta a hirtelen költözést, és hogy biztos menne már haza, ha a büszkesége nem tartaná vissza. Pedig ő igazán nem bánja, hogy ott van náluk, hiszen annyit besegít az asszonynak a ház körül, hogy ebből neki is haszna van villanyoltás után. Mert bizony azelőtt Mari (Juci nővére) nagyon könnyen elhessentette maga mellől azzal, hogy úgy elfáradt, pislogni sincs ereje, nemhogy ilyen huncutságokhoz! De hát szerinte Jucinak már csak kevés kell ahhoz, hogy hazaköltözzön — sajnos — mert nap, mint nap sírdogál — menne már.
Miután leküldtek még egy-egy korsóval, mindketten szedelődzködtek, s indultak haza. Egész úton az visszhangzott a fejében: sokat emlegeti Juci… meg sokat sírdogál — de főképpen menne már haza!
Ezen az éjjelen még nyugtalanabbul aludt, mint addig, és mikor fel-felriadt, szinte sivított fülébe a csend — mintha egy búvárharang alá volna zárva, és a nyomáskülönbségtől bedugult volna a füle. Reggel, vagyis hajnalban a legelső fénypászma végleg felkeltette, de most nem volt olyan elcsigázott, bár még kevesebbet aludt, mint az elmúlt időszakban. Viszont felpezsdítette az elhatározás, ami az éjjel, forgolódás közben fogant meg gondolataiban. Ahogy eszébe jutott, hogy is döntött, elmosolyodott. Frissen menetelt ki a fürdőbe, s miután dolgát elvégezte, vidám lélekkel vizezte be a Baba szappant, és már nyúlt a pamacsért, mikor ránézett a kezében lévő szappanra, és hirtelen mozdulattal visszadobta a mosdó szélére, majd a piperepolc hátuljából előhúzta a puccos borotvahabos flakont. Ettől megint mosoly kúszott a képére! Borotválkozás és fogmosás után percekig keresgélt a rozoga szekrényben, míg megtalálta a kék-fekete kockás inget. Még Jucitól kapta. Asszonykája ezt kedvelte rajta leginkább — azt mondta, az ing mély sötétkékje tökéletes összhangban van a szeme színével. Ő ilyenekre sosem adott, de most az elhatározása megvalósításához ez is szervesen hozzátartozott.
Miután úgy érezte, már megfelelő lehet az összkép, picit szorongva, ugyanakkor derűs lélekkel lépett ki a házból. A kút mellett hatalmas margarétabokor terpeszkedett — Juci kedvenc virága. Odament, és vágott néhány szálat… aztán meggondolta magát, és hatalmas csokrot kanyarított, s így már elégedettebben indult el. Az utcában lefelé kellett haladnia. Ahogy a második keresztutcát elérve befordult a sarkon, szíve a torkába ugrott. Közeledve sógorék házához azt látta, valaki a rózsalugas körül mocorog a kertben. Közelebb érve felismerte az oly kedves sudár alakot, aki metszegette a rózsákat. Ahogy a hajlásból felemelkedett, meglátta hogy a bájos arc nedves — a nap simogató fénye megcsillant a könnyeken. Már majdnem a kapuhoz ért, mikor Juci észrevette őt. Először dermedten megállt, majd pici óvatos mosoly indult el, még szebbre rajzolva az amúgy is kedves, de most könnyek áztatta arcot. Kedvese hirtelen elindult felé, futásnak eredt, és egyenesen a karjába röppent. A gondosan összerendezett margarétacsokor megadóan hullott le az árokpart füvére.
Miközben ölelte a karcsú alakot, valahonnan távolról — vagy talán belülről? — hatalmas robajt hallott, aztán rátört a felismerés: ketrece rácsai szanaszét hevertek lábaik körül. Elfutott a csend. Fülében az édes hang mindent betöltött: — Hát eljöttél végre?
Érezte, szabad lett! Újra szabad!!!
Legutóbbi módosítás: 2017.10.21. @ 13:30 :: Havas Éva
