1
Nem akarom vállamra venni – (vihetném).
Nem akarok okosat mondani – (tudom).
Nem akarom járhatóvá tenni – (tehetném).
Nem akarok fogszabályzót a horizontra.
Nem akarok büszke felkiáltójelet,
nem akarok görnyedt kérdőjelet.
Nem akarok pontot és vesszőt sem.
Nem akarok fölrázni vagy elaltatni.
Legjobban nem akarni nem akarok,
csupán úgy elmondani valamit,
hogy az a Valami is meglepődjön,
mikor versként olvassa önmagát.
2
A vers csukott hajnali virág.
Neked kell szirmonként
kihajtogatni s mikor belenézel,
látod önmagad, csöpp rovarként
csetlik-botlik az életed.
Apránként fölismersz porzókat,
bibéket, a pollenekbe-zárt Mindenség
kombinációit. Már befelé látsz a kertre,
s akkor te és a csillagok veled
azonos anyagai rezonálni
kezdenek. Megpróbálsz
ellendülni, s vinni a rád ragadt
létezés virágporát. Hová?
Az mindegy, mert röptöd
közben hozzád dörgölődnek
szerelmek, tájak és Isten is
kedvtelve nézi, amint szavakká
alakítod teremtő mozdulatát.
3
Mikor belépek a mező
ajtaján és kinyitom felhők
spalettáit, nem látom Apám
lábnyomát és Istent sem.
Csupán a fű dülöng és vakít
a Nap. Az elme Időből
szerkeszt szárnyakat.
Röptet.Élvezem, miközben
tudom, lassan leolvad rólam,
aki vagyok. Először percek
hagynak el, őket követik
a napok, évek, s ha végül
csobbanok, talán fölkiált
valaki: valóban szárnya
volt.
4
Elegendő-e mindig megfelelni,
csak nyugalom, csupán béke lenni,
s akár víz, alakulni gödörhöz, edényhez,
behúzott tüskékkel bújni tenyérhez,
és elhinni, amit nem én akarok?
Elegendő-e szótlanul tűrni, amint
önjelölt kertészek csattogva járják a tájat,
melyet ősök őriztek meg bennem,
a mának?
Elegendő-e lenni, kavicsként, tehetetlen
gördülni s kopni a mederben,
vagy lábat növesztve a kőnek, menni
sodrással szemben s úgy visszaérni
a forrásig, hogy az lehetetlen.
5
Mennyire kevés ez a sok
év, mely mégsem koptatott
magammá. Mennyi sorja van
még belül e csiszolhatatlan
öntvényen, a mélytudatban,
s meddig tart az igyekezet,
hogy kifeszítsem a kötelet
bőröm cirkuszsátra alatt,
s mikor billen a pillanat,
mely -kicsit inog- majd leránt
magával. Ez kulcsra zárt
titok. Maradjon az. Megyek
A és B pont között. Megyek
fönn, lenn, kívül belül,
veletek és külön, egyedül,
felhőbe, tárnába, mindegy.
Itt ez, ott az érint meg,
betapaszt, vagy kiharap
belőlem, de mindig marad
kert, seb, ajtó és ablak,
s elegendő rés a virradatnak,
hogy átpréselje magát
és verőfényt tanítson, mikor
elmeséli az éjszakát.
