Ne dúld a tájat!
A vihar sosem volt műfajod.
Hát persze,
ezerszer megmondtad:
vihetném valamire,
de lusta voltam,
letettem a csomagot és ráültem:
kipihenni a semmittevést
és most, mikor a jövő mögém került,
nehéz hátra tekintgetve látni a célt,
ELŐTTEM.
*
Hétfő és kedd partja között
áradt folyó ez az éj.
Álmatlanságom hídjáról nézem,
miként süllyednek el a nappal történései.
itt-ott küzd még néhány érintés,
biztató szó, de örvények rántják le őket is.
Mint hófúvás a házat,fehér lapok födnek el,
Versek hó alatt.
*
A délután ácsolja már az estet,
dúvad-árnyak rejtekükből ki-kilesnek,
fogsoruk nedves kövön vicsorgó lámpafény,
s mint erős dohányos az üres dobozban,
az utcán ideges ujjakkal matat a szél,
de mert sáron és levélen kívül mást nem talál,
benyúl az ing nyitott nyakán,
így idomít a télhez.
Hiszen
tél lesz,
tél lesz.
*
Élesztgetem, de már nem ébred
a bennem lakó hibernált gyerek,
és alszik a tó, a tanya. Alszanak
nyesők, kapák, ásók és tenyerek.
Vándorolnék tovább, hisz vinne
a születéskor kapott lendkerék,
de egyre gyorsabban lassul
és az is foszlik ami emelne még.
Nincs előttem és utánam,
csak nyirkos mindennap-falak,
nem Vízözönvégi-ágat hozok
a számban, csupán odvas fogakat.
