Nagy Horváth Ilona : Hallgasd

 

Eső. 

Sokujjú kezeket növeszt az ablakon,

öles markokká nőve ragadja el

az üvegről a képet,

vakká közömbösült emberek állnak

behúzott nyakkal a peronon.

Röviden csikordul a fék, ajtó szisszen,

feketébe fordult kerítés kúszik elő merészen a félhomályból,

haragos ősz kócolja az odatévedt loncot,

nyárfasor rázza ázott aranyát,

ritkulnak a sárguló loboncok.

Nyakamon könnyű a sál, vállamon hűvös jelen a minta,

elrongyolódott, sokadik alkalom ez,

ütemet tévesztve

hallgatok,  s a homlokom mögött

gomolygó letűnt világban sietve odébb tolom

a korábbi álmok nyirkos szemetét.

A tovább gördülő idő lomha kerekével

közben megint megfelez, gyengülnék,

ismétlem magam, idebenn kiabálok,

minden lélegzetem megfogant átok,

újabb lépés a semmi felé.

A csillaggombos égi kabátot már igézze más,

én földem keresem, az legigazabb alkotások

féregjárta, zsíros, fekete vásznát,

ahová a minap elültettelek,

s mint odasúgott, titkos varázsigét,

morzsolhatom magam elé a neved,

ez legyen a levegőm,

hadd szökjön szárba valami szép,

hadd bontson levelet, harsány szirmot,

hozzon termést minden

nemtudomhogyan és dehátaznemlehet,

hiszen ahogyan kérdezek, pont úgy jön válasz,  

nem számítanak előző szerepeim.

Nekem az sem, hogy épp hol vagyok,

ki rendez és lapjaidon megszáradt-e

már vagy szabad darabbá kenődik a tinta,

lezárt szemhéjam mögött megkereslek.

Én akarom, hogy játsszunk.

De maradj így,

jelmeznek ezt adom,

hallgasd:

összevissza ver a szívem.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.10.30. @ 08:30 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.