Eső.
Sokujjú kezeket növeszt az ablakon,
öles markokká nőve ragadja el
az üvegről a képet,
vakká közömbösült emberek állnak
behúzott nyakkal a peronon.
Röviden csikordul a fék, ajtó szisszen,
feketébe fordult kerítés kúszik elő merészen a félhomályból,
haragos ősz kócolja az odatévedt loncot,
nyárfasor rázza ázott aranyát,
ritkulnak a sárguló loboncok.
Nyakamon könnyű a sál, vállamon hűvös jelen a minta,
elrongyolódott, sokadik alkalom ez,
ütemet tévesztve
hallgatok, s a homlokom mögött
gomolygó letűnt világban sietve odébb tolom
a korábbi álmok nyirkos szemetét.
A tovább gördülő idő lomha kerekével
közben megint megfelez, gyengülnék,
ismétlem magam, idebenn kiabálok,
minden lélegzetem megfogant átok,
újabb lépés a semmi felé.
A csillaggombos égi kabátot már igézze más,
én földem keresem, az legigazabb alkotások
féregjárta, zsíros, fekete vásznát,
ahová a minap elültettelek,
s mint odasúgott, titkos varázsigét,
morzsolhatom magam elé a neved,
ez legyen a levegőm,
hadd szökjön szárba valami szép,
hadd bontson levelet, harsány szirmot,
hozzon termést minden
nemtudomhogyan és dehátaznemlehet,
hiszen ahogyan kérdezek, pont úgy jön válasz,
nem számítanak előző szerepeim.
Nekem az sem, hogy épp hol vagyok,
ki rendez és lapjaidon megszáradt-e
már vagy szabad darabbá kenődik a tinta,
lezárt szemhéjam mögött megkereslek.
Én akarom, hogy játsszunk.
De maradj így,
jelmeznek ezt adom,
hallgasd:
összevissza ver a szívem.
Legutóbbi módosítás: 2017.10.30. @ 08:30 :: Nagy Horváth Ilona