Szinte üresen tátongtak az utcák, még a késő délutáni órákban is haragosan fújt az októberi szél. A megsárgult, rozsdásodó leveleket lesodorta a fákról, a kisebb, és a száradt ágakat letördelte. A park is csendes volt, elbújtak a dühöngő időjárás elöl még a madarak is. Csak néhány autó közlekedett a parkon túli utcán, s két-három járókelő lépkedett sietősen. A távolból vonatfütty hangja karcolt bele a közelgő est homlokába. A nagy sárga épület mögötti hársfát teljesen csupaszra vetkőztette a szél. Az alatta andalgó magas, karcsú nő azonban semmit sem érzékelt ebből. Nem tudott figyelni arra sem, hogy kigombolt kabátjába milyen sokszor belekapaszkodott, arcát hányszor csapkodta meg a rakoncátlan szél. Lépteit akkor szaporázta csak meg, amikor hirtelen eleredt az eső. „Még pár méter és hazaérek” — vigasztalta magát, amikor látta, hogy az eső nem gondolja meg magát. A felhőket szinte érinteni lehetett. Az utcavégi nyárfák csúcsát betakarták a fellegek. Erre mondják, hogy leszakadt az ég.
Nem találkozott útközben senkivel, aminek nagyon tudott örülni, mert így legalább nem látta senki a karikás szemeit, csapzott haját, s az esővel egybefolyt könnyeit. A szégyent, ami kiült az arcára, s ami a lelkében tipródott reggel óta. A kisváros szélén, az utolsó háztömb nyitott lépcsőházában nem volt lift. Az ötödik emeletre máskor könnyedén felballagott, most többször is meg kellett állnia. Mint aki nehéz köveket cipel a tüdejében. Az ajtón belépve, azt alaposan bereteszelte, majd ledobált magáról minden ruhát. A tükörbe nézve még rémültebb arcot vágott, nézte a kezét, az ujjait, néhány hete még gyűrű csillogott az egyiken… hangos zokogásban tört ki. Aztán hirtelen felegyenesedve megtörölte az arcát és a tükörképének kiabálta: „Soha többé… érted, Julcsi? Soha többé”!
Egyenesen a zuhany alá állt, s ott hosszasan csutakolta a testét, haját, mint aki a bányából érkezett. Mintha a világ minden szennyét le akarná mosni magáról. A zuhanyozástól erősebbnek érezte magát. Meleg köntösébe bújt, haját törölközőbe bugyolálva indult a konyhába kávét főzni. Most ezt kívánta. Sok tejjel, barna cukorral. Feltekerte a konvektort, majd az ablakból nézte az esőt, az ázott avarral borított utcaköveket, ahol egy órája még hazafelé baktatott. Öt emelet magasságából látta a vonatokat is, melyek csak jönnek-mennek… egy ilyen vonat hozta haza őt is. Látta innét, hogy percek alatt szürke lett minden, a házak ablakaiban mozaikként villantak fel a lámpások. Az utcai világítás is bekapcsolt. Még állt kicsit az ablak előtt, amíg a kávét kortyolgatta, és miután érezte, hogy a szoba is már átlangyosodott, leült a számítógépe elé. Remegve, rettegve, megnyitotta a mailjét. A levél, amit kapott, sokkolta. Többször is ki kellett mennie, mert a kávé sem maradt meg a gyomrában. Kamillateát főzött, s amíg azt készítette, megszületett az elhatározása. Nem hazudik tovább a szüleinek, hogy jól van, boldog, és hamarosan hazamegy látogatóba Balázzsal, hanem levelet küld. Őszinte, igaz levelet, mert csak bennük bízhat. A tea megnyugtatta kicsit, így aztán elkezdett írni:
„Drága Édesanya, Édesapa!
Tudom, hogy nagyon meglepődtök, hogy levelet kaptatok tőlem, s ráadásul a postás kézbesíti. Igaz, nem kézzel írom, de így olvashatóbbá válik. Nem akartam e-mailt írni, mert így mégiscsak közvetlenebb. Azonban telefonálni sem akartam, mert amit mondanom kell, azt nem lehet telefonon. Egymás szavába vágnánk. Mint legutóbb is. Személyesen meg képtelen lennék arra, hogy a szemetekbe nézve meséljem el, mi történt velem, s valljam be, hogy igazatok volt. Képtelen lennék most arra, hogy a szemetekbe nézve a bocsánatotokat és a segítségeteket kérjem. Végtelenül sajnálom, hogy nem hallgattam rátok, és eljöttem Balázzsal ide, a világvégére, Kozármislenybe. Tudom, édesapa soha nem akart nekem rosszat és mindig a tenyerén hordott. Édesanyám meg a széltől is óvott. Komoly, megfontolt lányotok voltam, egészen addig, amíg Balázs bele nem lépett az életembe.
Nagy hatással volt rám a kék szeme, a mosolya és elvarázsolt a stílusa is. Tele volt ötletekkel, melyek a szép és biztonságos jövőt ígérték. Elhittem, hogy a vállalkozása szépen hoz a konyhára, és nekem is, mint adminisztrátornak, majd a vizsgáim után könyvelőként jut benne komoly feladat. Hiába mondta édesapa, hogy előbb szerezzek tapasztalatot, fejezzem be a mérlegképes könyvelőit… és csak utána költözzünk össze, én nem hallgattam rá. Haragudtam édesapára, amiért nem adta oda a lakástakarék-betétemet. Ezért is jöttem el otthonról úgy, hogy szinte el sem köszöntem tőletek.
Elvakított a szerelem. Olyan alapvető tévedéseket sem vettem észre, melyek kézenfekvőek voltak. Azonnal vele akartam élni. Eleinte minden jól is működött, nem is lepődtem meg azon, hogy azt kérte, előbb menjünk albérletbe. Aztán, majd szépen, ráérősen körülnézünk, és veszünk egy szép kis házikót Pécshez közel. Azt sem furcsálltam, hogy az albérlet intézését rám bízta. Tehát én fizettem. Néhány hét eltelte után is csak azt nehezményeztem, hogy nem vitt el a szüleihez, és a vállalkozásába sem. Mindenre volt magyarázata. Én pedig elfogadtam. Még akkor sem fogtam gyanút, amikor elkérte az arany nyakláncomat, amit a nagymamától kaptam, hogy egy hasonlót akar nekem csináltatni, csak vastagabbat. A gyűrűmet meg azért, hogy megvegye ennek alapján a jegygyűrűt. Boldogan adtam oda, és elfogadtam azt a magyarázatot, hogy azért nem kaptam még vissza, mert az ékszerésznél hagyta. Valójában a három és fél hónap óta, hogy eljöttem otthonról, sehol nem dolgoztam. Balázs elkezdett kimaradozni, esténként a sok munkára hivatkozni. Hiába kértem, hogy engedje meg, hogy segítsek. Azt mondta, most csak tanuljak, legyen meg a sikeres vizsgám. Így aztán maradtam itthon. Még vásárolni sem nagyon mentem el, mert meghozott mindent, amire szükségünk volt. Egy napon aztán feltűnt, hogy alig van pénzem a tárcámban, nem találtam meg az arany fülbevalómat sem, és az okos telefonom is eltűnt. Még szerencse, hogy a régi kis telefonom is működött, és a lap-topomat sem vitte el, mert ezen tartottam a barátaimmal a kapcsolatot és a vizsga anyaga is ebben van. A CD és DVD- gyűjteményem is megcsappant. Ekkor történt, hogy kérdőre vontam. Kiabáltam és sírtam. Kértem, adja vissza az értékeimet, mert azok emlékek is nekem. Erre összeszedte a holmiját és elrohant. Közölte, hogy mindennek vége, mert bizalmatlan vagyok. Többször hívtam telefonon, de nem vette fel. Aztán a facebookon egyik ismerősünk megírta nekem, hogy Balázs hol van. Autójával Pécsen, egy bár előtt parkol. Dühös lettem, és felvettem azt a ruhát, amit annyira szeretett látni rajtam és a csizmát, amire azt szokta mondani, „ebben királynő vagy, kicsim”… és felszálltam a legközelebbi buszjáratra.
Jó idő volt, sütött a nap, de azért vittem egy kiskabátot is magammal. Balázs valóban ott volt, de nem egyedül. Egy szőke lánnyal ölelkezett, több fiatal társaságában. Voltam olyan bolond, hogy odamentem hozzájuk. Balázs kedvesen fogadott és bemutatta a barátait. Leültünk egy asztalhoz, és beszélgettünk. A szőke lánynak és a többieknek is azt mondta, hogy én vagyok az élettársa, és hamarosan összeházasodunk. Megnyugodtam. Egy-két pohár pezsgő után jókedvem lett. Elszállt a mérgem, a dühöm és kétségbeesésem is, amikor a karjában tartott. Mindenki ivott, és cukkoltak, hogy milyen menyecske lesz az olyan, aki nem bírja a pálinkát. Pálinkát meg sörrel kell elkísérni. Úgy illik. Bizonyítani akartam, hogy nem lesz ez nekem gond.
Hát… Édesanya, Édesapa… bizony az lett.
Nagyon is az. Nem emlékszem semmire. Egy detoxikálóban tértem magamhoz. Soha életemben nem éltem át ekkora megaláztatást, akkora szégyent. Fájt mindenem. A szívem a legjobban. Hogyan kerülhettem én ilyen helyre? Mi lesz velem ezután? Eszembe jutottak intő szavaitok. Csak sírtam. Miután egy kicsit jobban lettem, felhívtam Balázst, hogy magyarázatot kérjek a történtek miatt. Annyit mondott, felejtsem el. No meg minek iszik az, aki nem bírja… örüljek, hogy a kijózanítóba vitettek, és nem hagytak sorsomra. Ha mégis eszembe jutna, hogy feljelentsem a vacak dolgaim miatt, amiket ő már régen eladott, mert kellett a pénz, akkor az internetre feltölti azt a képet, amit rólam készítettek a haverjaival, amikor totál részeg voltam. A képet átküldte az email címemre. Szörnyű látványt nyújtok egy padon kiterülve. Nem akarom, hogy ezt mások is meglássák. A tanáraim, a rokonaim… a barátaim.
Drága Édesanyám, Édesapám… azt hiszem, most lettem felnőtt. Ha meg tudtok nekem bocsátani, gyertek el értem. A bankkártyámat nem találta meg Balázs. Maradt még annyi pénzem, hogy kihúzom addig itt, amíg ideértek. Nagy hibát követtem el, de tanultam belőle. Arra tanítottatok, hogy bármilyen baj ér, ne idegenekhez, hanem mindig a szüleimhez forduljak… ezért kérem a bocsánatotokat, segítségeteket.
Ölel Benneteket szerető lányotok: Julcsi”
Könnyeivel küszködött, amikor végigolvasta a levelét. Rámentette egy kis adattárolóra azzal a céllal, hogy reggel a könyvesboltban kinyomtatja, és postára adja. Aztán lekapcsolta a gépet, majd kicsit megkönnyebbülve az ablakhoz lépett. Néhány percig még nézte, ahogyan az elvonuló felhők után megpihent a szél, s az előbújó Hold fénye megvilágította a még nedves háztetőket. A megcsupaszított fák ágai ijesztő árnyékot vetettek a szomszéd épületre… Leszedte a törölközőturbánt a fejéről, gyorsan megszárította a már alig vizes haját. Mélyeket sóhajtva lefeküdt a kanapéra, betakarózott és lekapcsolta a villanyt…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Ruder Jana
