Hátunk mögött halomra dobált évek,
sorjázó habfodor tengernyi hosszan.
Kiporciózott élet, kegy a sorstól.
Ajándék érdem szerint. Jóban, rosszban.
Míg állnak váraink, hisszük, szélvihar,
jeges ár se árthat, ha tavaszt érez
a szív s kéklő bércek bűvös orma vonz.
Utunk egy, megyünk szomj-gyötörten a fényhez.
Éltető energiákat sugároz
a föld, hol világra vajúdott anyánk
tüzes táltosként s havat vittünk fel a
Nap fölé. Tenyerünkből evett a nyár.
Nem számoltuk kószáló napjainkat.
Jöttek, mentek ragaszkodón, elszórtan.
Hol keserű ízt hozott szánkra többre
vágyó hitben az egyik, hol sótlant.
Hogyha édes jött, megrabolták mások,
vagy könnyű prédaként futni hagytuk.
Minden egyes perce most fáj igazán,
hogy elmúlt. Többé vissza nem hozhatjuk.
Hát megyünk előre, hátrafordultan,
mint aki elhagyott harcmezőkön jár
aknák, kilőtt jelzőrakéták között
s várja, hogy újabb rejtett kincsre talál.
Önfeledt örömök, szelíd keservek,
lombba szökő, bő termést hozó évek
évgyűrűi a volt bohém ifjúnak
– hajnalok tüze alkonyok csendjének -,
vigasztaljatok. Adjon jussként a sors
viharok közt is gyökértől a lombig
testet-lelket tettre késztető erőt,
míg az ég a földdel össze nem omlik.
S engedjétek a bukó nap tüzében
lábunkhoz szelídülni a végtelent.
Szétszórtan, éltetőn, elenyészve,
kifosztva, teli szívvel míg lehet.
(Kép: internet)