Elhagyott. Persze, nekem már nem kellene! Nem érdekel! Csak az e-mailjeit nézegetem, valahogy rászoktam. Azelőtt sem titkolt előttem semmit, akkor most miért?
Egy éjszaka végre találok valamit, egy képet. Hogy ki fotózhatta és mikor, azt nem tudom, de nekem éppen kapóra jön. A piszkozatok között lapul. Ági úgy fekszik a fotón egy elhagyott padon, mint aki nem éri meg a másnapot. Elázottan, elveszetten! Jó ilyennek látni, mert egyébként olyan idegesítően erős és önálló. Hát én azonnal elhatározom, ezzel a képpel bizony kezdek valamit és ezt még Gabinak sem mondom el.
Gabi az új párom. Közvetlenül azután ismertem meg, hogy Ági kidobott. Imádjuk egymást! Mindenről tud. Még arról is, hogy sokáig levelekkel zaklattam Ágit és a családját. Megértette. Nagyon szeret! A bosszúmat már nem biztos, hogy megértené, de így határoztam és kész! Persze, nekem az már mindegy, mi lesz velük, szakítanak vagy nem, mindenesetre, jobban esne, ha igen.
Itt állok a postaládájuknál. Bedobom a képet és várok!
— Kit keres? — zavar meg egy fiatal pár. Alig látom őket, olyan sötét ez a lépcsőház.
— Szórólapokat nem kérünk! — hallom Ági hangját. Ez felbőszít. Most bedobom!
Otthon Gabi már vár.
— Hol voltál ilyen sokáig?
— Á, semmi különös, csak elhúzódott a megbeszélés!
Gabi vacsorához hív. Utána leülök a géphez, és vadászok egy kicsit. Ismerem Ági minden jelszavát, nem gond!
Hajnalig ülök a gép előtt, semmi. Reggel, amikor Gabi már elment, odasettenkedem a lakásukhoz. Tudom, mikor indulnak. Ráérek, semmi dolgom. A házuk előtt állok. Ági az, megismerem a cipője koppanását.
— Tegnap elfelejtettem megnézni a postaládát! — hallom, ahogy nevet, idegesítően jókedve van. A kezében megcsörren egy kulcscsomó.
— Te, miért dobtad be ezt a képet? Emlékszel, amit viccből kattintottál a telefonommal, amikor úgy kifeküdtünk a hajnalig tartó jótékonysági buli után, te hoztad a cipőmet…, elküldtem neked vagy elfelejtettem?
— Nem én dobtam be, azt sem tudom, miről beszélsz!
— De akkor ki tette ide és miért?
— Nem tudom, szívem, na, gyere, szállj be, siessünk!
Megdöbbenve állok a lépcsőházban. Ezeket nem érdekli, tényleg nem érdekli. És nincs több kép, hiába is nyomozok.
Egész nap csavargok a városban. Gabi este boldogan fogad. — Sokat dolgoztál, kedvesem? — búgja. Most valahogy zavar a hangja. Elkészíti a vacsorámat és szerelmesen hozzám bújik. Megadóan átölelem, és lassan elszundítok.
— Szóval így történt? — szólal meg a gyóntató pap hangja a fülke túloldaláról.
— Igen.
— Négy Miatyánk és három Hiszekegy! — hadarja foghegyről és zuhogó uszályú, fekete ruhájában kisuhan a templomból, miközben magas homlokát fehér damasztzsebkendővel törölgeti. Teljesen kimerült ma.
— Nórikám, főzz egy kávét! — kiáltja az előszobába lépve és kényelmes, fekete papucsába bújik, amiből pontosan egy tucat van otthon.
A férfi kisétál a gyóntatófülkéből, megnyugszik, megkönnyebbülten, megtisztultan, könnyedén lépeget haza, szinte repül! Otthon egyből a géphez ül. — A teremtésit! Kicserélte a jelszavát! — dühöng, majd pötyög valamit és boldogan felkiált! — Ez az, megvagy, kicsim!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Vajdics Krisztina
