Minden lényeges egyszer lényegtelen volt,
mint ahogy egy rongyos kabát az életem
és rajta foszlik az a végtelen csók-folt,
amit egy lyukra varrtam, de beleestem.
Bomlott cérnaszálak az elhalt idegek,
amikre időnként rossz csomókat kötök.
Nem szándékosan, csak belül a kis szegek
idegen foltokat hagynak, mint gabonakörök.
Orsóra csévélem fel vörös fonalát
a létjogosultságnak, csak az a baj, hogy
az ujjból kiserkent vér festi vonalát,
s kabátomon szívtájékon már szakadok.
Tűpárnaként funkcionál a belső én,
míg a kötőtű-kazalban hempergek.
Ketchup folt vagyok a valóság kendőjén,
kit a Teremtő csak oda cseppentett.
Varrógép alá torzult a szétszabdalt múlt.
Zajos. Csúszik a szíj. Le-fel, le-fel stoppol.
Talán kész. Bár a kabátom divatjamúlt,
felhúzom. De kezem most is mellé gombol…
