A fák gyökerei feltolták a járda köveit, s azok ráncosra gyűrték a kőkerítések autóbejáróit. Ropog a lábam alatt a megszáradt avar. Néha felkapja a szél a levélkupacokat egy táncra, fordul egyet velük az út közepén, majd az autók alá sepri megunt partnerét.
Nincs hideg, bár november vége felé közeledünk. Egyik nap langyos a szél, másnap jegesen hideg. Ez Anglia egyik csücske, egy, a tengerhez közeli kis város. Megszoktam az itteni időjárást. Tudom, hogy itt soha nem lesz szükségem hótaposó csizmára, és szánkót, meg hólapátot sem vettünk mióta itt élünk.
Fejemben az ebéd jár, mármint az elkészítése. Hangosan szedem a levegőt, mert egyre magasabb előttem a járda horizontja.
Égő faszén illata csapja meg az orrom. Egy másodpercre megállok. Többször beleszagolok a levegőbe. Nekem ez a tél szaga. A gyerekkori telek, füstölgő kémények, a szánkódomb és a jeges utcák szaga.
Becsukom a szemem, és egy pillanatra visszacsöppenek abba a télszagú, havas, ködös múltba. Húzom a vasszánkót és a kesztyű már teljesen átázott a kezeimen. A lábujjaim sem érzem, mert a csizma szárán befolyt a hólé, orrom kivörösödött, és az arcomon is két vörös folt virít. Majd fájni fognak az ujjaim, és az arcom égni fog, mikor a meleg kályhával fűtött konyhába lépek, és anyu ráállít a felmosórongyra, hogy ott húzzam le a hólével teli csizmám. A vizes zoknim az olajkályhára teszem majd, és odaülök mellé, hogy nézzem a kerek ablakában világító lángnyelveket. Készül a vacsora, vagy a holnapi ebéd. A forró leves gőzpárája lecsapódik az ablakon. Kint már sötét van, pedig csak fél öt, én meg kucorgok a kályha mellett és nézem a tüzet…
Autóduda ébreszt fel hirtelen, és gyorsan tovább indulok, pedig nem rám dudált, hiszen a járdán baktatok. Szinte látom elillanni a gyerekkori emlékképet. Utánakapnék, de késő.
Az égő faszén télszagát elfújja a szél.
Az utcánkból látom, ahogy az alattunk lévő templomtorony fölött vörösen bukik a Nap a tengerbe.
Legutóbbi módosítás: 2017.11.28. @ 12:56 :: Braun Krisztina