Ezerkilencszáznegyvenkilenc decemberében éppen egy sárréti kisközségben éltünk. Édesapám az akkori fiataloknak indított bentlakásos iskola igazgatója volt. A fiatalok nemcsak a hetedik és nyolcadik osztályt, hanem mezőgazdasági ismereteket és politikai nevelést is kaptak. Az ötvenes években a (koncepciós) mondhatjuk, az irányított, politikai döntésekre kiagyalt perek idején, elveszítette édesapám az állását, és a lelke egy darabját is! De ekkor még valami hihetetlen eufóriában élt az ország, alig ért véget a háború. Még érezni a puskapor szagát, még a hadiipar által gyártott ruhák divatja van. A gyönyörű magyar táj már benövi a háború szaggatta sebeket. A magyar emberek itt a keleti széleken még sajogón fájlalják Trianon igazságtalan döntését. De lassan az élni akarás megpróbál egyenes derékkal talpra állni! Sajnos ez nem sikerül!
A Berettyó szép környezetet biztosított az iskolának a nagyon szép kastélyban, és a mi számunkra kijelölt lakásnak is. A mi lakásunk a kastély parkjában lévő intézői lakban volt. Két szoba egy konyha és egy kis előszoba rész volt a miénk. Az előszobán osztoztunk egy másik családdal. A ház többi részét ők, a párttitkár háromtagú családja kapta meg. Lánya már tizenegy éves, szép szőke vastag hajfonatú kislány volt. Én akkor a negyedik életévemet tapostam. Kétéves húgom mozdulatlan fekvő beteg, születése óta. Csendes gyerek voltam, meg kellett szoknom, hogy a húgomnak csendre van szüksége. Így magányosan a papír és ceruza, meg a sok gondolkodás volt a napi fő tevékenységem.
Ma döbbenek rá arra, hogy milyen komoly gondolatok forognak az alig három-négy éves gyerekek elméjében. Megtanultam szemlélődni, mindent megjegyezni, megérteni. Nagyon érdekesnek találtam akkori környezetemet, a rengeteg új élményt. Akkor láttam kastélyt és elcsodálkoztam rajta, olyan nagyok lehettek a grófok (mert élő grófot nem láttam), hogy akkora ablak kellett nekik, amin a mi házunkat szinte be lehetett volna tolni. Az ajtók is hatalmas magasak, két oldalra nyíló szárnyakkal. Az ablakfülkék olyan nagyok, hogy az én családom nyugodtan megebédelhetett volna az egyikben. A hatalmas kerek asztal pedig akkora volt, hogy szinte elfáradtam mikorra körbeszaladtam. Rajta egy keskeny résen be lehetett menni, és az ember úgy érezte, hogy az asztal közepén ő egy virágcsokor, szétnézhet. Én elég magasra nőtt gyerek voltam, már legalább is három és fél éves koromhoz mérten, de szinte csak a fejem ért az asztal fölé. A nehéz egyenes támlájú párnázott székeket a háború egy kicsit megviselte, de hibátlanul átvészelték a világégés borzalmas éveit. Érződött rajtuk az áporodott por és dohány szaga, a kárpitja kissé foszladozott, de magában foglalta a szép, és az elegancia megkopott, de kifinomult emlékét. A falakon a zöld és vörös selyem tapéták, egy letűnt kor tanúi dacoltak az idővel. Én azokat is csodálatosnak tartottam. A mi lakásunkban is szépek voltak a falak, de azt lefestették, és szép kacskaringós virágmintával festették be. Szép volt és színes. A virágnak a levele zöld a virága meg halvány rózsaszín. Nekem mégis a kissé poros és kopottas kastélybeli fal tetszett jobban. Anyukám rám is szólt, hogy ne nagyon mondjam másnak, mert esetleg nem mindenki fogja értékelni az ízlésemet.
Szóval bejáratos voltam a kastélyba. Nagyon szívesen ültem a nagy teremben, amit először én szalonnának hívtam, mert azt mondták, ez volt a grófék szalonja. Számomra annak semmi értelme, hogy szalon, hát így lett a nagyterem az én olvasatomban szalonna. Annak volt értelme. Senki nem magyarázta el, hogy mi a szalon, és főleg a paraszt ember gyermeke nem értette, hogy mit jelent. Az én családom a szalont elvesztette, mielőtt megszülettünk volna. Talán azért is nem fájt. A legnagyobb vesztes a nagyapám volt, aki még tudta, hogy mit vesztett, de mi a kemény paraszti életet kaptuk osztályrészül. Milyen életet élhettek azok az emberek, akiknek olyan hatalmas ajtó és ablak kellett a „szalonnájukra”, hogy az én nagyapám a szánkóval, amit két szép ló húzott, gond nélkül be tudott volna hajtani, és olyan nagy asztal körül ültek, hogy még a lovak is kifáradtak volna, ha körbeszaladnak rajta.
Szóval kopott, viseltes, de nagyon elegáns volt a kastélyban minden. Ami még nagyon tetszett az a márvány kandalló, ami előtt nagyon szerettem üldögélni, mert olyan jó meleg volt előtte. Hatalmas nagy fadarabok égtek benne, én nem is tudtam megemelni őket. Nekünk egy egész estére, vagy talán egy egész napra is elég lett volna az a fa, ami a nagy kandallóban egyszerre elégett. A tanuló elvtársak, akik hozzám képest már bizony felnőttek voltak, nem egyszer mondták is. De az otthon és az otthoni kemence az mindegyiknek hiányzott.
Karácsony nagyon közel lehetett, a kinti nagy hóba édesanyám nem engedett ki a lakásból, pedig a befagyott Berettyó egy köpésre volt, lehetett volna fakutyázni, amit nagyon szerettem, de egyedül nem mehettem a jégre. Ott unatkoztam az ajtó előtt, és sóvárogva bámultam ki az ablakon, a jégvirágon leheltem, és kapartam kerek lyukat, hogy lássam a téli világot, amikor a kastély parkjában, hozzám képest kicsit balra, a fenyőfák egyikén egy alakot vettem észre. Sötét kucsmában, gumicsizmában, és az akkor nagyon divatos cájg nadrágba és a háborúból elmaradt vattakabátba öltözött valaki egy kisbaltával fent a fán erős ütésekkel vagdosta a fenyőágakat.
Én egy darabig néztem, azután hatalmasat kiáltottam!
— Édesanyám! Jöjjön gyorsan, látom a Jézuskát, látom a Jézuskát!
Anyám iparkodott, a mindig csendes kislánya hangoskodása gyorsan előcsalta a konyhából és akkor ő is látta a fenyőt csonkító embert.
— Látja, Édesanyám, hogy van Jézuska! Pedig a hallgató elvtársak azt mondták, hogy a mai világban már nincs. Már kétezer éve felszögelték egy keresztre, és meghalt. Látja, Édesanyám a Jézuska él, a Jézuska nem halt meg.
— Jól van kicsim, te láttad, és tudod, de a titkát őrizd meg a szívedben. Ne mondd el senkinek, nehogy megint felszegeljék a keresztre!
Azóta őrzöm szívemben azt a képet és azt a kislányt, aki látta a Jézuskát. Látta, de hallgatott róla, mert nem akarta, hogy baja essék! Ilyenkor Advent táján gyakran eszembe jut az a kicsi lány, aki nem értette még a világot, de találkozott a széppel és látta a Jézuskát!
Titokban őrizte a szép és kedves emléket, ami azért is volt talán olyan drága számára, mert tudója volt egy titoknak, amit nagyon sokáig nem osztott meg senkivel! Csak az hal meg, akit elfelednek, akit soha nem felednek az örökké él, a szívekben!
Legutóbbi módosítás: 2017.11.28. @ 16:36 :: Győri Irén