Shostakovich – Prelude (Kökény Tamás és Váradi Gyula)
Zelk Zoltán: Halottaim
Izgatottabbak az élőknél,
nem ölelnek, csak hadonásznak,
úgy szeretnek, csak fenyegetnek,
ujjukkal szívemre mutatva
számonkérik mindenegy percem,
mit gyűjtöttem haláluk óta.
Az vagyok nékik, aki vélük,
aki akkor, közöttük voltam –
bánják is ők, ha térdig járok
a vénség lekaparhatatlan,
csontomra száradó sarában:
ők futni vágynak, én is fussak!
ők táncot vágynak, én is járjam
az ifjúság jeges lépcsőit,
a hegedűszó meredélyét!
Velük, velük, velük, tapodtat
se nélkülük, én lettem hűtlen,
én hagytam el a régi udvart,
én álltam föl a régi asztal
mellől, melyet ők körbe ültek
a lámpafény holdudvarában.
Velük a földön és a földben —
ez a parancs. S hogy ne feledjem:
aki lányra ha még ránézek,
fölírják annak homlokára,
csikorgó maradék szavamra,
süllyedő, horpadt egeimre,
holnap leomló falaimra.
Juhász Gyula: Őszelő
Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.
A temető pompáján eltünődöm,
Mint a jó gazda földjén széttekint,
Ölében rólam álmodik az ősöm
És magam is már föld leszek megint.
Mindenszentek, a göcsejiek ajkán mincién napja. Katolikus tanítás a szentek egyessége. Eszerint az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, és az Úr színe előtt egymásért könyörögnek, helytállanak. A küzdő egyház (Ecclesia militans) a földön élő, a szenvedő egyház (Ecclesia patiens) a már meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő, a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) pedig a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.
Mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, névszerint nem emlékezik meg.
(Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium)
Takács Zsuzsa: A letakart óra
Szegezzem a jövőre pillantásomat?
Tekintsem tárgyalóasztalnak a lombjahullt
diófát és glasszékesztyűnek
az őzgidát, amint a rácsok közé benyúlva
hátát símogatja egy kislánykéz,
amelyre bolond csókok, majd
szenvedélyes májfoltok hullanak?
Halottak napján moziba menjek?
Fa és árnyék. Árnyék és jövő.
De mondhatom-e lisztnek máris csontomat,
rohanásomat csoszogásnak? Várok
inkább a küszöb előtt, a kapunál,
ahol a bundás, szakállas őr áll.
Nézem a világ vásznait: a mandolinos,
alvó cigánylányt, akit megszaglász
a vad, de nem bánt, a félig-növény
madarat, amely maradni nem tud,
de felszállni nem mer. Hogy október
közepe van, és a hőmérő huszonhét
fokra kúszik, nem idéz, és nem előlegez
nyarat, csak meleg őszünk van,
és a hold ma oly kerek! Mérjem
Istenben az időt, ahogy Ágoston tette?
Szeretek sütkérezni a kövön,
elsurranok üldözőim cipője elől.
Huzogatom az alvó oroszlán bajszát,
morgása előre megborzongat,
és ereimben a nap melege nem szűnik.
Hogy a mulatságnak vége sose lesz,
remélem, és ami a legképtelenebb:
nem hiszem el, hogy meghalok.
W. A. Mozart: Requiem (KW626)
[A mű szoprán, alt, tenor és basszus szólistákra, valamint kórusra íródott egy kisebb klasszikus zenekar kíséretével. Mozart 1791. december 5-i halálakor csak a nyitótétel (Requiem aeternam) volt teljesen befejezve (bár újabban úgy tűnik, hogy a zenekari rész néhány ütemét is valaki más írta hozzá). Az ezt követő Kyrie (egy rendkívül bonyolult dupla fúga), és a Sequentia legnagyobb része (a Dies iraetől a Confutatisig) csak a vokális részekben és a continuóban (basszus orgona) volt kész, bár néhány helyen a leglényegesebb zenekari szólamok röviden jelölve voltak, mint például a hegedű szólam a Confutatisban, és a zenei hidak a Recordaréban. A Sequentia utolsó tételének, a Lacrimosának csupán az első nyolc üteme készült el. Az Offertorium ezt követő két tétele szintén csak részben készült el – a Domine Jesu az énekelt szólamaiban, valamint a continuoban, és a Hostias csupán a vokális részekben. Az 1960-as években találtak egy vázlatot az Amen fúgára, ami a Sequentiát zárta volna le a Lacrimosa után.
Mozartot névtelenül kérték fel (a különc Walsegg von Stuppach gróf küldöttei), hogy írjon egy requiemet, és megkapta a fizetése felét előlegként. Halála után özvegye, Constanze szorgalmazta a mű befejezését (talán hogy a fizetség másik felét is megkapja):
Valószínűleg Franz Jakob Freystädtler volt az, aki először próbálta kiegészíteni Mozart művét. Ő a Kyrie hangszerelésén dolgozott, de más tételekhez nem nyúlt.
Ezután Constanze Josef von Eyblert kérte meg, hogy fejezze be a munkát, aki a Dies irae tételtől egészen a Lacrimosáig dolgozott a Requiemen, amikor is úgy érezte, nem képes befejezni a munkát, és visszaadta a kéziratot Constanzénak.
A feladatot ekkor egy másik fiatal zeneszerzőre, Franz Xaver Süssmayerre bízta, aki Eybler és Freystädtler munkáját is felhasználta a mű befejezéséhez. Süssmayr megírta a saját hangszerelését a Kyrie tételtől kezdődően, befejezte a Lacrimosát, és írt néhány új tételt, ami a requiemekben szokott lenni: Sanctust, Benedictust, valamint Agnus Deit. Ezután hozzáadott egy utolsó részt, a Lux aeternát, ami a két Mozart által írt nyitó tétel átdolgozása. Süssmayer és Constanze szerint is ezt Mozart utasításainak megfelelően sikerült elkészítenie.
Elképzelhető, hogy más zeneszerzők is segítettek Süssmayernek, vagy hogy Mozart által készített vázlatokat talált a Requiem kottái között. Gyanítják, hogy az ekkor már idősödő zeneszerző, Maximilian Stadler fejezte be a Domine Jesu hangszerelését Süssmayernek. Néhány zenetudós úgy sejti, hogy az Agnus Deit Mozart utasításai, vagy vázlatai alapján írták, mivel hasonlít Mozart egy korábbi művéhez.
Az elkészült kéziratot végül elküldték Walsegg grófnak, Mozart hamisított aláírásával, 1792-re dátumozva.
Bár vitatott, hogy a mű mekkora hányada magáé Mozarté, a zene minősége minden aggodalmat eloszlat – főleg a bevezető 7 ütem, az erőtől duzzadó Dies irae, a Confutatis tiszta erő és magasztos harmónia közötti ragyogó ellentéte, vagy a Kyrie által keltett sebesség és csodálat érzésének vegyülése, nem is beszélve a lélegzetelállító Lacrimosa tételről, ami egyetlen nagy ívben fokozódik sóhajtásból üvöltéssé és vissza az Amenig. (org.wikipedia.hu)]
Amrita Sher-Gil: Boldog Temető
Dsida Jenő: Temetőben
Köröttem csend – és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok –
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.
Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
(1924. augusztus 31)
Mindenszentek és halottak napja
Mindenszentek
III. Gergely pápa a 8. században indította útjára mindenszentek ünnepét. A pápa kiállt azért, hogy a vértanúk mellett a kereszténység elismerése után szentté avatottakról is emlékezzenek meg, ezért 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta. A történtekből kiolvasható, hogy a mindenszentek nem a vértanúk ünnepének új értelmezése, hanem attól teljesen független kezdeményezés.
Nem ismert, hogy a felszentelés az év melyik napján történt, a 8. századtól azonban november elsejét említik, mint az ünnep dátumát. Az sem ismert, hogy miért pont november elsejére esett a választás, talán valamelyik pogány rítus átvétele állhat a háttérben (kelta újév vagy hispán-gall ünnep).
Mindenszentek, akárcsak a minden vértanú ünnepe idővel vesztített jelentőségéből, a három ünnep közül a halottak napjának épült be egyedül a világi ünnepek közé.
E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.
A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.
Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.
Az alábbi kötött szerkezetű siratóéneket Kodály Zoltán 1917-ben jegyezte fel:
Egyedül maradtam,
Mint mezőbe talló,
Melynek ékességit
Elhordta a salló.
Köszönöm, köszönöm,
Ezerszer köszönöm,
Azt a sok jóságát
Amit mivélünk tett.
Nyugodjík, nyugodjík,
Ítílet napjáig.
Eljött az Ur Jézus
Nem kísett sokáig.
Eljött az Ur Jézus,
Bő orvosságval,
Békötözte sebét
Békötözte sebét
Barzsam olajával.
(Nagyszalonta, Bihar m.)
Kosztolányi Dezső: A temetőben
Alkonybibor; sötétlő cipruságon
a nyugvó nap mosolygó fénye reszket…
Valaki jön, mély gyászban, haloványon,
és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet.
…Sötét az éj, csupán a hold világit,
csalogány szól a bokrok rejtekében…
Éjfélt ütött. – Susogás, – jő a másik…
S átöleli halványan, hófehéren…
Gárdonyi Géza: Ha meghalok
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, – az voltam én.
Sorsomnak gyászán se könnyezetek,
s ne mondja a pap: “Ime, porba hullt!”
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.
S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált: “Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyujtson búcsuzó kezet!
Pilinszky János: Szentek egyessége
Mindenszentek napja az egyházi év záróünnepe. A szentlecke János evangélista látomását idézi az isteni Bárány eljöveteléről és ítéletéről: „… hatalmas sereget láttam, amelyet megszámlálni se lehetett. Ott volt minden nemzet, minden népfaj, minden nép és minden nyelvcsalád. Isten trónjánál álltak az Isten bárányának színe előtt hosszú fehér ruhában s kezükben pálmaággal.” S a szentleckét követő evangéliumban a Nyolc Boldogságot hallgatjuk, mintegy válaszul és kiegészítésül arra, ki is az, aki egyedül lesz méltó ítéletet mondani. Isten Báránya, aki a tökéletes áldozat és a tökéletes ártatlanság képe, s aki a Nyolc Boldogságban az isteni irgalom, szeretet és igazságosság örök tükrét és törvénykönyvét hagyta ránk.
Szent János látomása időbeli előrevetítése annak az egységnek, ami azonban már most, itt a földön is egybeolvaszt bennünket az Istenben ujjongók s a purgatóriumban várakozók népével. S e kapocs nem más, mint a felebaráti szeretet, úgy, ahogy azt az Evangélium tanítja. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítják Jézusnak az ítéletre vonatkozó szavai: „Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok…” Éheztem, szomjaztam, mezítelen voltam… Egytől egyig a felebaráti szeretetről szólnak e szavak, s úgy teljesítik ki a Nyolc Boldogság igéit, ahogy két ember öleli át egymást az irgalom és a szeretet szorításában – ahogy az irgalmas szamaritánus és szerencsétlen felebarátja ölelkezhetett. Ez köztünk Isten jelenléte, s a kapocs, mely mindannyiunkat egybefűz békéjében.
Ennek az egységnek, mit az egyház szentek egyességének nevez, van azonban egy szigorú történelmi tanítása is. Hogyan éljük át az emberiséget, történelmünk jelenét? A felebarát, akinek enni adunk, ha éhezik, inni, ha szomjúhozik, ebben az aktusban mindig egyetemes értékű, nem csupán egyetlen ember, hanem az egész emberiség képviselője is. Amit neki cselekszem, abban még közvetett értelemben se szerepelhet semmiféle kizárás. Jellege olyan egyetemes – hogy fordítva lehetetlen megfogalmazni. Ha egy éhezőnek enni adok, ez sohase jelentheti azt, hogy amikor neki adok, a többinek nem. A szeretet minden egyes cselekedete minden egyes ember felé irányul, mert ha nem, akkor már nem is szeretet a neve. A szeretet lényege szerint egyetemes. Nincs is másféle szeretet. Amit eggyel cselekszem, titokzatos módon mindenkivel cselekszem. Mert túl az egyes emberen, s túl minden egyes emberen, csak így találhatok Istenre.
(Új Ember, 1966. október 30.)
“Főkapitány, fáradt a hadnép,
Nyugvásra szóljon a parancs.
Kurázsi, én, bakancsot adnék,
Mert a futásnál kell bakancs.
Tetves a haj, a baj temérdek,
Nehéz az ágyú és szekér,
Ha a halálba mennek érted,
A jó bakancs az kincset ér.
Elmúlt a tél. Süss fel, te nap!
Új fű borul a holtra már.
De aki még nincs föld alatt,
Kapcát cserél és talpra áll.
Főkapitány, kevés a kolbász,
Morog a talpas éhesen.
Kurázsi, én, megkuruzsolnám
Jó üsti szesszel szívesen.
Éhomra ágyú! – drága tiszt úr,
Így nyavalyás lesz mindahány,
De tele hassal szíve tisztul,
S pokolba megy zászlód után.
Elmúlt a tél. Süss fel, te nap!
Új fű borul a holtra már.
De aki még nincs föld alatt,
Kapcát cserél és talpra áll.”
(Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei)
Halottak napja
A népi kultúrában a mindenszentekhez szinte egyetlen szokás sem kötődik, ezzel szemben a halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről.
A halottak napja szintén önálló ünnep, a másik szokástól függetlenül alakult ki: Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldoztatokkal emlékezzenek meg. A szokás Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt, így Magyarországon is. A szokás ismertsége napjainkban is töretlen, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is.
Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.
Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.
Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.
Márai Sándor: Halotti beszéd (Márai Sándor)
Radnóti Miklós:
Csak csont és bőr és fájdalom
Babits Mihály halálára
1
Látjátok, annyi szenvedés után most
pihen e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrüit mutatja,
bevallja ő is gyötrött éveit.
Csak csont és bőr e test.
De most a nemzeté is
csak csont és bőr és fájdalom. Ime,
Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!
2
Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj rá a sírra most!
jöjj, könnyü testű fátyol
ó, takard be,
s akit már régen elhagyott a hang, –
gyászold meg őt, te konduló harang,
lebegő lélek és gömbölyü gyöngy,
s gyászolj megint
te csilla szó, te csillag,
te lassu pillantásu szó, te hold,
s ti többiek! ti mind!
3
Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,
s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
árván maradtunk most a Művel itt.
Nagysága példa. És magasság.
És szédület. Szívet dobogtató.
4
Ki nézi most tollat fogó kezünket,
ha betegen, fáradtan is, de mégis…
ki lesz az élő Mérték most nekünk?
Hogy összetörte már a fájdalom,
nézd, ezt a költeményt is.
Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
költőnek is, ki félve lép még,
most már a Mű a mérték.
S nem érti árvaságunk,
ha bólintunk: halott már…
nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
s nem ült az asztalodnál.
Nem tudja majd, mi fáj…
s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
mint egymástól mi, – évek óta már,
mint jelszót, hogy: “ki járt kint nála?
Ki tudja mondd, hogy van Babits Mihály?”
5
Halott keze nem fogja már a tollat,
béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
Örök világosság, kibomló égi láng
röppen felé a földi füstön át.
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
Halottak napja
A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (nov. 2., ha az vasárnap, akkor nov. 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.
Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.
Ady Endre: A halál lovai
Holdvilágos, fehér uton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak.
Nesztelen, gyilkos paripák
S árnyék-lovagok hátukon,
Bús, néma árnyék-lovagok.
A Hold is fél és elbuvik,
Ha jönnek a fehér uton.
Honnan jönnek, ki tudja azt?
Az egész világ szendereg:
Kengyelt oldnak, megállanak.
Mindig van szabad paripa
S mindig van gazdátlan nyereg.
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér uton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál.
A középkorban feltehetően még általánosnak számított a fehér gyászviselet, amely mára már csak néhány vidéken maradt fenn; így az Ormánságban, Csökölyön, vagy a Sárköz vidékén.
A régi időkben a fehér szín, a kender- és lenvászon leplek természetes sárgásfehér, vagy fehérített színe a gyász színe volt, mely egyben a lélek tisztaságát, ártatlanságát jelképezte, ezért vált az egyházi hierarchia csúcsán álló pápa színévé is.
Ebben az értelmezésben kapott helyet később a fehér szín a középkorban és a későbbiekben legtovább a szlávoknál – ahol a halál jelképe is a “fehér asszony” volt -, a bizánci udvarban és később a francia udvarban is, ahol ugyancsak fehér színbe öltöztek a megözvegyült királynék, elnyerve ezzel a “fehér királyné” elnevezést.
Nyomokban Európa más népeinél is sokáig szokásban volt, hogy a gyermekeket, hajadonokat, fiatalasszonyokat fehérbe öltözve gyászolták.
Hazánkban a fehér gyász színe főleg Dél- és Nyugat-Dunántúlon volt legtovább szokásban.
Somogy megyében, az Ormánság területén az idősödő asszonyok egyre inkább elhagyták a fiatalabb korukban használt színeket, végül már csak fehérben jártak.
Bátky Zsigmond gyüjtése szerint az 1800-as években még a Sárközben, Hetésen is általánosan használt volt a gyász színére a fehér szín.
A Bőközben például gyász esetén a fiatalasszonyok is fehérre cserélték le színes főkötőiket, pruszlikjaikat, kötényeiket, és csak a férfiak kalapja maradhatott fekete színű.
Ez az általános fehér gyász szín emlékként a Torockói asszonyok fehér öltözetében máig fennmaradt.
Ugyancsak a fehér gyász egyik hazai változata a természetes színű, fehérítetlen vásznak mellett a sáfránnyal sárgított vászonruha is, mely a Dél Dunántúlon, Csökölyön még a 19. század végén is szokásban volt. Az itteni fehér gyászruha blúzból, alsó-, felső szoknyából, kötényből, váll- és fejkendőből, félrevetőből, valamint a fejfedőt fogó pántból a kászliból állt.
Az itteni idős emberek ruháját, halotti ravatalát és a gyászruhát is sáfránnyal sárgították. Az ehhez szükséges sáfrányt a 15–16. században hazánkban is több helyen termesztették, később azonban már csak a felvidéki vándorárusok portékájaként juthatott hozzá a dunántúli parasztság.
Érsekcsanádon ez a szokás még a 20. század elején is szokásban volt; itt még ekkor is sáfrányos ravatalon, sáfránnyal sárgított halotti ruhába öltöztették az idős embereket.
Cseh Tamás: Az első fénykép
Kántor Péter: Összeáll
Nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
Maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a Cserépfalvi-féle Csendes Don. Ez elég.
Schubert Esz-dúr triója (D. 929) kurva szép!
Az andante con moto. Lateiner zongorázik,
Piatigorsky a csellós, Heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.
Pilinszky János: Te győzz le
Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények.
A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.
Ottlik Géza: A művész és a halál
A művész megtörülte agyagos kezét, és érdeklődő kifejezést erőltetve arcára, a halál felé fordult.
– Mit óhajtasz tehát?
– El akarlak vinni – mondta a halál nagyképűen.
Habozott.
– Látom azonban – tette hozzá kényszerülten –, hogy még nem fejezted be a szobrodat.
– Még nem – bólintott a művész.
– Nos, alkudhatsz velem, tekintve, hogy rokon a szakmánk – mondta a halál. – Egyazon megrendelőnek szállítunk mindketten, az örökkévalóságnak. Én is formát adok a változékonynak, oldozgatom a tér, az anyag és az idő bilincseit…
– Csak semmi metafizika – vágott közbe a művész fagyosan –, nagy kontár vagy.
– Gondolod? – vigyorgott a halál.
– Mindenesetre amatőr. Adj még egy napot, hogy befejezzem a szobrom.
– Elég lesz egy nap?
– Bőven.
– Jó. Kapsz egy napot még. Agyagod van?
– Van.
– Akkor hát iparkodj – mondta a halál, és magára hagyta a művészt.
Másnap újra megjelent a kis műteremben.
– Elkészültél? – kérdezte.
– Eredj a pokolba – kiáltotta a művész idegesen.
– Hohó, kedves kartársam – mondta a halál szemtelenül –, letelt az időd, viszlek.
Megnézte a készülő alkotást.
– Hiszen tegnap óta semmit sem haladtál!
– Semmit.
– Azt mondtad, elég lesz egy nap.
– Úgy látszik, tévedtem.
– No de semmit sem dolgoztál…
– Kevés az agyag – vont vállat a művész. – Kicsi a műterem.
– Hát jó – mondta a halál. – Neked adom ezt a hegyet itt, s ezt a völgyet itt. Mennyi idő kell?
– Nem tudom. Tíz nap.
– Kapsz száz napot – jelentette ki a halál nagylelkűen, és megint távozott.
Letelt a száz nap, s a halál újra megjelent.
– Itt vagyok – mondta.
– Gyerünk – mondta a művész.
– Hadd látom a szobrodat.
– Hagyjad. Gyerünk csak.
– Miért? Talán még mindig nem fejezted be?
– Nem.
– Ej, hát mit csináltál száz napig?
– Semmit.
– Kétségbeejtő. – Megnézte a szobrot, s azon csakugyan semmi változás nem látszott. – Már régen el kellett volna vigyelek. Szörnyűséges vagy. Úgy látszik, tudod, hogy nem vihetlek el addig, amíg be nem fejezted a művedet.
– Nem tudtam.
– Magasabb helyről jött ez a nyomatékos utasítás. Hagynom kell, hogy elkészítsd a szobrodat, mert művészeted is a mi ügyünket szolgálja. Fontos, bizalmas – evvel a jelzéssel kaptam az aktát. Mit ábrázol majd voltaképpen ez a szobor?
– Az életet. Teljes szépségében.
– Nem is értem – dünnyögte a halál.
– Én értem.
– Egyszóval, mire van szükséged?
– Arra, hogy hagyj békén.
– Megkapod az országot itt körülötted.
– Kevés – mondta a művész.
A halál összeráncolta homlokcsontját.
– Jó – mondta –, megkapod az egész világot, tengerekkel és egekkel és Carrara minden márványával.
– Kevés – mondta a művész.
– Kevés! Kevés! Mi kell hát neked? A végtelenség, a korlátlan végtelenség?
– A korlátlan végtelenség – mondta a művész.
– Micsoda gyerekesség ez – mondta a halál. – Hát legyen a tiéd. Szabad vagy. Az idő is a tiéd. De tudjad, abban a szempillantásban itt vagyok érted, amint befejezted a művedet.
El sem búcsúztak. A művész nevetve nézett a halál után. Övé volt megint a korlátlan végtelenség. Határidő nem volt ki204kötve. Vett egy marék agyagot, s egy fél nap alatt kényelmesen befejezte művét.
A halál ugyancsak elcsodálkozott.
– Azt hittem – mormogta –, hogy mindenáron élni akarsz. Miért siettél úgy?
– Egy csöppet sem siettem. Már csak egy félnapi munkám volt hátra.
– De ezt nem tudtad sem egy nap alatt, sem száz nap alatt bevégezni, amíg korlátlan időt nem kaptál rá.
– Nem tudtam – nevetett a művész.
– S most tiéd lehetne az élet, a végtelenség. És ilyen könnyen lemondasz róla? Visszaadod?
A művész nem felelt, csak nevetett tovább.
– Mehetünk? – kérdezte a halál.
– Mehetünk.
A művész nyakára csavarta kedves, piros sálkendőjét, berakta szekrényébe a szanaszét heverő poharakat, s egy régi dalt dudorászva, amelyre vanszteppet táncolt egykor, elindultak. Esti hét óra volt. A halál fecsegett erről-arról, kaszája ingadozott a vállán. Ráérősen lépegettek a völgy oldalában, csenevész bokrok, lucfenyők között.
Gabriel Fauré: Requiem (Op. 48 Complete)
Kántor Péter: S már hegedűszóra se
Egy ideig
akár a mannát az égből
várjuk az elveszetteket
a kedveseket, akik
kiszorultak időből-térből
csak emlékezetünkbe úsznak bele néha
mint sebzett bálnába rozsdás szigonyok
s sziszegünk tőlük –
egy ideig
visszavárjuk őket, akár a mannát az égből
mindegy, ki küldi, s mindegy, miért
aztán valamiért
elfelejtjük őket, mint a temetetteket
vastag bálnahúsunk beheged
s már hegedűszóra se térnek vissza
a kedvesek.
Johannes Ockeghem, Requiem ― Introitus
Halotti beszéd és könyörgés
Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté először Isten a mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki a paradicsomot házul. És a paradicsomban való minden gyümölcsből, monda neki, hogy éljen, csupán egy fa gyümölcsétől tiltá el. De mondá neki, miért ne egyék. „Bizony, amely napon eszel azon gyümölcsből, halálnak halálával halsz.” Hallá holtát az ő teremtő Istenétől, de feledé. Engede az ördög intésének, és evék azon tiltott gyümölcsből. És azon gyümölcsben halált evék. És azon gyümölcsnek oly keserü vala a vize*, hogy a torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának, de az ő egész fajának halált evék. Haraguvék Isten, és veté őt e munkás világba, és lőn Ádám a halálnak és pokolnak fészke – és az ő egész nemének kárára kihatóan. Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok szemetekkel. Bizony egy ember sem kerülheti el e vermet. Bizony mind ahhoz járók vagyunk. Kérjük Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen és bocsássa meg az ő minden bűnét. És kérjük Szent Asszony Máriát és Boldog Mihály arkangyalt és az angyalokat mind, hogy imádkozzanak érette. És kérjük Szent Péter urat, kinek adatott hatalom oldásra és kötésre, hogy oldja fel az ő minden bűnét. És kérjük mind a szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten az ő imádságuk miatt bocsássa meg az ő bűnét – és szabadítsa meg az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt a paradicsom nyugalmába, és adjon neki a mennyei országba utat és minden jóban részt. És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Kürie eleiszon!
Szerelmes barátim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit az Úr e napon e hamis világ tömlöcéből kimente, kinek e napon a testét temetjük, hogy az Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelébe helyezze, hogy az ítéletnap eljövén az ő minden szentjei és felemelkedettei (választottai) közé jobb felől való odaiktatás végett felélessze őt! És tibenneteket is! Clamate ter: Kürie eleiszon.
Pais Dezső olvasata
Bella István: Mintha
Csak olyan lesz, apám, ha meghalok,
mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben
pókhálós-fények, teknőc-limlomok
hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok,
s tudom, nem jössz többé soha értem…
És olyan lesz, fiam, ha meghalok,
mintha elbújnék, s te, folyamsötétben
iszamos fények, homályidomok
zúgásában kiáltgatsz, hol vagyok,
s nem érted, hogy én miért nem értem…
És olyan lesz, anyám, ha meghalok,
mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben,
lélegző fények, homály-liliomok
világűrmélyén szívedhez lapulok,
s hallgatom visszhangját a földnek: éltem.
Örkény István: A színész és a halál
Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.
A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival – még vastüdővel is – életre kelteni. A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe.
A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyíltszíni tapsot kapott érte.
Utána hívták vacsorázni, de nem ment. Azt mondta:
– Ma nehéz napom volt.
Kassák Lajos: Tél van és kegyetlenül fúj a szél
A halottak nem tartanak velünk közösséget, hiába marasztaljuk őket,
égő gyertyát emelnek kezükbe és levándorolnak a fekete alvilágba.
Gyász kíséri őket és hideg szelek trombitálnak fölöttük ezüstből hajlított trombitákon.
Vannak, akik utánuk fordulnak hulló könnyeikkel s vannak,
akik terített asztalhoz ülnek:
zsíros húsokat és nehéz borokat isznak fájdalmukban.
Aki meghalt, nem hatódik meg könnyeinktől és nem ül le mulatozni velünk az asztalhoz.
De mégis, ha meghalok, jó barátaim, ti csak mulatozzatok vidáman.
Szegény ember voltam egész életemben,
tüskén feküdtem és éhen csavarogtam,
ünnepeljétek meg hát távozásom óráját fehérre terített asztal mellett
zsíros húsokkal és elringató nehéz borokkal.
François Villon: Haláltánc-ballada
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
“Mit sírsz” – rivallt reá – “bolond,
nincs szív, mit krdom át ne járna,
enyém a föld!”… S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos:
“Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
“Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
…”Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot.”
“Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
– Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda:
“Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény…”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó válegény:
“Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhan szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: “Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: “ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
“engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivart ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” –
de ő, rút foltot fetve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
“Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig.”
“Nem fejted” – szólt a hang- “nem fejted”
s vállára vette jéghideg
kezét , míg felrobbant a lombik:
“Aludni mégy most, mint a töbiek.
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
“Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
– Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
“Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Faludy György fordítása
Kapcsolódó cikk:
http://7torony.hu/index.php?c=58581
http://www.7torony.hu/index.php?c=50375
Forrás:
hu.wikipedia.org
mek.niif.hu
irodalmijelen.hu
pim.hu
hycry.wordpress.com
MAGYAR NÉPRAJZ – JELES NAPOK – ÜNNEPI SZOKÁSOK; AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz
mno.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: H.Pulai Éva
