Meghaltam. Első hallásra ez nem tűnik jó hírnek, de hát a tények makacs dolgok, és nem mindenki egyformán értékeli ezt a hírt. Eleinte nem tűnt fel a változás, de úgy vagyok ezzel is, mint a legtöbb jóval, ami velem történhet, hogy nem hiszem el. A legszembetűnőbb változás nem is testem súlytalansága volt — egy ideje tudom, hogy a gravitáció kikapcsolása bizonyos körökben nem lehetetlen —, az keltette fel bennem a gyanút, hogy a fájdalmaim megszűntek, nem hasogatott a csuklóm, és a bokaízületeim is, mintha csak kicserélték volna. Nem tudtam akkor, hogy mihez kezdjek ezzel az állapottal. Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke.
Igen, ez a másik, ami felkeltette a figyelmemet, bár, tisztán látom a környezetemet, de hangot nem hallok, egyetlen szösszenetet sem. Egyáltalán nem zavart. Testem ellazulva feküdt a heverőn. Így még nem láttam magamat, nincs az a tükör, amelyik ilyen perspektívát képes visszaadni. Mosolyogtam. Álmomban ért a halál, nem szenvedtem, gondolom, majd ezt közli az orvos is, mert most már előírás, hogy a betegnek meg kell mondani, ha meghalt. Az a biztos, tévedni már nem lehet. Nem rendített meg a látványom, igaz, nem voltam felkészülve arra, hogy halálában az ember ilyen kövér. De hát életemben sem voltam valami fitt. Csak a gyógyszerek tartottak életben. Igaz is, már azok melléhatásaival sem kell számolnom többé. Egyáltalán, vannak szükségleteim? Igen, arra gondolok, hogy ha leáll az ember emésztési rendszere, ha nincs vizelet kiválasztás, akkor még egy kellemetlenséggel kevesebb.
Aztán belém hasított a felismerés, hogy mit szól majd a családom, merthogy teljesen egyedül vagyok ezzel a felfedezésemmel, még rajtam kívül nem szembesült vele senki. Legjobb esetben is lesz jajveszékelés, valami kis sírás esetleg, de semmi pánik. Igen, a hírt, vagyis hát a látványt jól fogadják majd, hiszen, felkészülhettek rá az utóbbi néhány évben. Nem arra gondolok, hogy panaszkodtam, vagy időnként visszaéltem volna a türelmükkel, mert ilyenre nem is emlékszem. A fájdalmaimat is gondosan titkoltam, elhallgattam rosszulléteimet, és lábon hordtam ki, zokszó nélkül az infarktusomat. De ez most elvitt.
Itt már nincs mit eltitkolni. Vártam. Az jutott eszembe, hogy valakik majd jönnek értem és átkísérnek egy általam ismeretlen világba. Ateista lévén, esélyem sincs arra, hogy valamilyen kellemes mennyországi környezetben fogom eltölteni a számomra már lényegtelen időt. De ha nem hiszek a földön túli életben, akkor persze, a pokol is kimarad a számításból. Fellélegeztem. Uram atyám, én lélegzem! Akkor most mi van? Teljesen érthetetlen. Nem tudom mozdítani a tagjaimat. Távoli hangokat hallok. A fájdalom az ízületeimben, ez a szörnyű fejfájás is.
— Mi van, hogy fekszel itt? Teljesen ki vagy fordulva magadból — a feleségem hangját véltem hallani. — Hoztam lázcsillapítót, és orrcseppet is. Most miért nézel így rám? Csak egy kis nátha, nem fogsz belehalni.
(Budapest, 2017. február)
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Horváth János
