Kádár Sára Hajnalka : Elveszve

Nyomtatás

Jeges hideg marja, rettenetesen fázik, letörölné az arcába csepegő esőt, de nem engedelmeskedik a karja. Kavarog vele minden, aztán zuhan… zuhan, s már nem fázik.

Fülsiketítő a zene, alig hallja Gusztáv hangját. A diszkó fénye szédítően csapong a táncolók fölött, odébb csusszan a falakon, az asztalukon lévő poharakon és a sűrű füstön. Kedvenc koktélját kortyolgatja, a sokadikat. Oly figyelmes, kedves ez a Guszti. Gesztenyehaja hanyag eleganciával hull magas homlokára, szemében az a csodálatos bűvölet, amelytől mindig elolvad. Kifogástalanul elegáns, illata bódító, pecsétgyűrűje meg-megcsillan a rázuhanó fényben. Két hónapja ismerte meg a modellügynökségen. Pedig nem is akart elmenni oda, de a barátnője nem hagyta békén.

— Gyere, menjünk el a válogatóra! — nyaggatta napokon át.

Jó is lenne, ha kiválasztanák őket. Csillogó, fényes karrier, külföldi fellépések, csodálatos élet! — ábrándozott ő is. Mi vár rá itthon! A negyven négyzetméteres lakásuk, szakadt függöny, ősrégi tv, linóleumborítású padló. Anyja hosszú betegsége mindenüket elvitte, apja több műszakban dolgozik, hogy elég legyen a megélhetésükre. Elege lett az egyhangú, szegényes életből, a kopott, régi ruhákból, társai lenéző viselkedéséből az iskolában. Nem hívta meg senki sem őt, sem barátnőjét a házibulikra se. Hogy fájt neki mindez! Mégis félt a modellválogatótól. Apjának említette, hogy jó esélye lenne kikerülni ebből a szegénységből — de ő annyira régimódi.

— Jaj, lányom, te még nem tudod, milyen a világ, csalók, leánykereskedők kezébe kerülhetsz! — hajtogatta egyre.

Nem értette ezt a makacskodást. Hiszen hány modell fotója díszíti szobája falát! Ő is lehetne valaki. Apja hallani sem akar róla. Végezze csak el az iskolát, utána lehet fodrászkisasszony. Tetszett neki is eleinte ez a szakma, de mikor lesz abból valami! Még csak tizenöt éves. Szeretne már szép ruhákban csillogni, fényes termekben táncolni! Mennyit álmodozott erről a kopott szobájában, lassan a tanulásban sem talált megnyugvást. Amikor megérkezett városukba az újabb a modellválogató, döntött. Miért ne mennének el? Nem mindenki csaló, megnézik legalább milyen az, s ha gyanús valami, hát nem maradnak ott. Előkereste anyja féltett ruháját, és a tűsarkú cipőjét. Remegő kezekkel öltötte magára. Szép, hosszú haját kontyba csavarta, kis fürtjei csábossá tették arcát. Előszedte a féltve őrzött rúzst, a szemfestéket, és a tükör előtt kisminkelte magát. Gyakorolgatta a járást, a modellektől ellesett mozdulatokat, és egészen felderült.

A zsúfolt teremben elveszettnek érezte magát. Ki is estek a próbán. Ám a modellekkel kapcsolatot tartó elegáns fiatalember, Gusztáv, kedvesen beszélt vele, bátorította, hogy ne csüggedjen, mert lesz még válogatás, azon jártasabbak lesznek, talán szerencsésebbek is. Jól esett neki ez a biztatás, s a férfi megnyerően kedves volt. Meg is hívta őt estére egy diszkóba. Vonakodását látva, egy cukrászdára esett aztán a választás. Ebben már nem látott semmi kivetnivalót, semmi gyanúst. Boldog volt, a legfinomabb süteményt kapta, kis limonádét, alig érezhető vodkával. És kedves volt hozzá, nagyon kedves. Félelme eloszlott, azután aztán gyakran találkoztak. Finom, udvarias modorával elnyerte a bizalmát, beleszeretett. Egy hónap múlva újabb modellválogatást tartottak. Igaza volt Gusztávnak, az elsők között vették fel! Boldog volt, hogy egy hét múlva indulhat a fények városába! Megszabadul végre a nyomorból. Apját kerülte, nem tudott volna a szemébe nézni. Szerette őt, csak épp más életre vágyott.

Titokban készülődött, új ruhát, cipőt vett neki Gusztáv. Éjszaka levelet írt apjának, bár bűntudatot érzett, de erőt vett magán, reggel az asztalra tette, és elhagyta a házat. Hat modelljelölt, Gusztáv és két kísérő ült be a mikrobuszba, és már gördült is a kocsi. A hosszú út meggyötörte őket, csak éjszaka álltak meg pihenni egy-egy motel előtt, aztán tovább zötykölődtek.

Hangos szavakra ébredt. — Kifelé, kifelé! — s nagyot taszított rajta valaki. Egy magas kőépület udvarán álltak a félhomályban, és bejárat felé lökdösték őket.

— Guszti! — sikoltott barátja felé, de az rá sem nézett a kocsiból. 

Nem értett semmit. A síró, rémült lányokkal együtt beterelték a házba. Piszkos volt, és sivár ott. A szíve bolondul zakatolt, nem értette, miért hagyta itt őt a kedvese, miért szitkozódik az a két nagydarab férfi, miért mustrálják, tapogatják őket! Majd enni, inni kaptak, aludtak, ezen túl összekuszálódott benne minden. Folyton hányingerrel küszködött, szédült, kábult volt, alig fogta fel a körülötte zajló világot. És a piros tűsarkú cipő, jaj, abban nehezen tudott menni, de feltaszította valaki a lépcsőkön, és belökte őt egy szobába. A borgőzös kopasz leheletétől hányinger környékezte, szörnyű fájdalom nyilallott a testébe! Ez ismétlődött újból és újból hosszú ideig, csak az arcok változtak, megnyugvást a kábulat adott. Ha tisztult az agya, Gusztávra gondolt, és a csillogó kifutókra.

Próbálja kinyitni a szemét. Hol lehet? Fény szivárog a pilláira, távoli zeneszó kúszik a fülébe, keze görcsösen keresné a feledést adó üveget, az eső egyre csak hull. És nem mozdul a karja, a teste.