Olyan hirtelen jött a változás, hogy a felhőtömbök sikátorában
eltévedt a nap. A hajnal vacogásba kezdett, fűszálak nyögtek
csilló dér alatt. Ameddig hallok, november-fátyol rezzenés,
a cserje reszketős, szilánkos testet ölt az átfagyott levél.
Önmagába törődik a föld, vékonyka réságyakban millió bogár,
eltemetődik az ősz, sírjában várja őt a nyár.
Sziréna hangja töri meg a csendet, keresztet vetni robog el a kéz,
hogy bárhová is fut az autó, azzal súgja; Rendben odaérj!
Úgy nézünk magunkba, akár a kút mélyébe bámuló vödör,
ha víztükörben fodrozódva halkan tetszeleg –
álmélkodik a rozsdás lánc alatt; Boldog lehetnék-e úgy,
ha nem használnának az emberek?
Legutóbbi módosítás: 2017.11.16. @ 10:00 :: Kőmüves Klára
