Szél susog most, lebben az este fátyla,
sóhajom szállong tefeléd oly égőn.
Méla lelkű kedvesem él e szívben,
őrzöm a báját.
Gyengeség húz, lanyhul a vágyam egyre,
s rám szitál a bús feledés sötétje.
Elhagyott immár az a pajkos énem,
ó, aki voltam.
Furcsa fényű csillagok itt kerengnek
énfölöttem, nélküled árva lényem
zord homálya lephet el. Árnyak ülnek,
kínoz a bánat.
Legutóbbi módosítás: 2017.11.16. @ 14:14 :: Nagygyörgy Erzsébet