Váradi József : 8.) A félbeszakadt séták szokásának változtatása

Nyomtatás

Ezt a történetet szíves együttérzéssel, önzetlen átéléssel mesélem. Igen nagy hatással volt rám, amikor megismertem. Azonnal megtudtam, és nagyon megbecsülnivalónak találtam. Egyenes, becsületes, szokáshű, jó szaki, segítőkész és ígéretéhez ragaszkodó ember. Ezekért a jelzőkért nem kellett sokat faggatni, könnyen meggyőződhettünk efelől.

Szerintem az emberek, én, te és ők, észrevétlen szokom, rászoksz vagy megszoknak naponta végzett tevékenységeik sorrendjét betartani. Nem kapcsolatos semmi akarati tevékenységgel. Pusztán szokást ismételni, technikailag. Felkelek hétfőn reggel, elmegyek dolgozni, délután hazamegyek, vagy bevásárolok, vagy teszek-veszek a ház körül, valami javára. Aztán ugyanez kedden, s a hét másik napjain is. Néha este elmegyünk valahová, de onnan esztelen rohanunk haza, hogy reggelre kipihenten serkenhessünk fel. Máskor nézzük a tévét, vagy hallgatjuk a szomszédok veszekedését. Ez szombatig hibamentesen ismétlődik, naponta. Erre jár a fizetés, amiből élünk. Nem itt születtem. Én úgy kerültem ide, hogy egyszer az NDK-ba utaztam, a villamos gurigásokhoz dolgozni. Patent papírokkal. Útitársnőm akkor érettségizett, mégis volt egy cipősdoboz pénze, mokaszinokat számított venni. Ugyanabban a kempingben szálltunk meg. Egy hét alatt mindenki elrendezte a helyezkedést, s mentünk a munkahelyünkre. A kempingesünk szívélyesen hívott, bármikor visszamehetünk hozzá. Én némi megszakítással négy és fél évet dolgoztam ott. Kétszer családot látni, s egyszer örök hűséget esküdni távoztam csak el. Későbbi feleségem, az említett útitársnőm, kéthónaponként egy hétre mindig eljött.

Egyik munkatársam egyszer ugratott, hogy a feleségem a belvárosban látta, de én nem hittem neki. Akkor éppen nem volt látogatási idő.

Minden próbálkozás ellenére nem lett gyermekünk. Így feladatokat találtunk ki, hogy magunkat valamivel lefoglaljuk. Említést érdemel, hogy különféle gyűjtéseket is tanulmányoztunk, de a többségnél a pénz sokasága riasztott el. Én pecsételt bélyegeket gyűjtöttem végül, a feleségem kötött csipke és tájjellegű kézimunkamintákat hajtott az országon keresztül. Ráérősen, más egyéb jellegű feladatokat is meghonosítottunk. Szép virágágyást ápoltunk a ház előtt, gyomláltuk, öntöztük, metszettük és igényeseknek is adtunk belőle. Például az is egy feladat, hogy feleségemet minden este hat óra tíz perckor hazakísérem. A feladat több, mint harmincöt éve maradéktalanul érvényes. Vannak nem ismételt feladatok is. Ami néha változik, az vasárnapra esik, mert akkor se vásárolni, sem munkába, sem kísérgetni nem megyünk. Mindig alaposan és várakozón megtervezgettük a vasárnapi hová legyünket. Egy nap csak azt veszed észre, hogy valamit teszel, ugyanúgy, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Nem ismerjük a magyarázatot, csak tesszük. Azt gondoljuk, helyesen cselekszünk, ám az indítékát soha nem fogjuk megtudni. Holnap is megteszem. Ha rám vonatkozik, azért. Ha hétköznap, ha vasárnap valamivel jól telik az időnk, akkor kedvem ellenére is újra teszem. Mikor melyikünk kedvére, néha csak a feleségemére.

A közeli, negyedik utcában levő élelmiszer boltban dolgozik. Közben több sétáló park is volt, amiken este még soha nem mentünk át. Mi mindig csak mellette jártunk. Este még a közelben lakók sem mennek a parkon át. Arrafelé a házak előtt széles járat van hagyva pázsittal vagy díszsövénnyel. Több helyen sorsára hagyott koronájú fák díszelegnek egyes porták előtt. Néhol olyan, mint egy kiserdő. Feleségem igényli ezt az esti sétát. — Mi okból? — Meg nem mondhatom. — Miért? — Legyen elég, hogy ő a feleségem. Ez mindent megmagyaráz. Fél hatkor veszem a melegítőm vagy a ruhám, esetleg a feleségemnek ernyőt vagy kardigánt, éppen nagyobb kabátot, ha esik, esetleg hűvösebbre fordul. Néha szatyor is kerül, ha valami vásárfiát kell hazaemelnünk. Csak a vacsoránkat esszük együtt, így van ez sok-sok év óta. Amióta csak itt lakunk a Bálint utcában. Az említett Bálint utcarészből egyben ki lehet térni a Berkenye utcára, s azon végig a Klauzál utcára ér az ember. Ha oda akar menni. A feleségem erélyesen a Szilva — Só — Rostély utcák vonalára szavazott. Így is a Klauzál utcára lehetett kitérni. Éppen oda érsz, mint az előbbi úton. Nem is túl messze lyukadsz ki, ha erre a főutcára igyekszel. Soha nem tudom meg, hogy ez a vadregényes vidék mitől tetszett jobban, s miért nem mentünk a csupasz házak között, néhol nagyon jó állapotban levő gyalogjárdákon. Azt sem tudtam meg soha, hogy délelőtt merre választotta az útirányt, mikor magában, nélkülem ment dolgozni.

Amióta ezt az utat rójuk napi egyszer együtt, némely parkot elrontottak, beépítettek, de még mindig van vagy három-négy, amelyben egy-két világítótest, s négy-öt elvadult, suhogó lombú fa árnyékol. Néha egy siető alak halad, mindig a park másik felén, elég távolra tőlünk. Estefelé senkit nem láttam még a parkban járni. A vadregényes gyalogjárók száma évente változik. Legtöbbször alig van esély rá, hogy a részleteket megfigyelje a közlekedő ember. A megszokásból az apró részletek fölött elsiklunk. Amióta a németéktől visszajöttem, mindig volt bőven dolgom. Végig a Maroslelei úthoz közel, a Síp, meg a Mérleg utcákban levő műhelyekben dolgoztam. Hol a tengelycsapágyasoknál, hol a villanymotrosoknál, hol a karbantartóknak, hol a lakatosoknak kellett segítenem. Villamos, vasúti kocsi, vagy teherautó, egyre megy. Soha egy napot, mindig több hónapot voltam ott. Többször úgy, hogy átkértek, s aztán nehezen engedtek. Volt úgy, hogy nem tudtam, most kinek dolgozom, majd ki fizet, de ebben elakadás sosem volt. Dologban soha nem szenvedtünk hiányt. Nemegyszer egy-egy dolgunkat patópálos ráérősen, el-elhalasztottuk. Nehogy sok legyen egy napra. Aztán került, amikor igen megsokasodtak dolgaink.

Lassan este lesz, ma is készülök, kimegyek a Klauzál utcai ABC –hez. Mihelyt bezárom az ajtót, rámront a kétség, a kapunál már bizonyossággá lesz. Nem kell mennem sehová. Huszonhat éve múlt, hogy semmi dolgom ezzel az üzlettel. Akkor, egy augusztusi este, a lipcsei kempinges barátunk erre jött, rokonaira hivatkozva, elhívta a feleségem Fürstenbergbe. Csodálkoztam, vagy meglepett voltam, gondolom. Oktalan nem hívnak el senkit valahová. Mind a ketten elmentek. Nekem csak egy mentegetőző levelet hagytak. A szokott feladatról nem feledkeztek meg, hogy menjek örökösen a feleségem elé, de nehogy elfeledjem, mert erre élete végéig fog számítani. Értetlen bámultam, de visszafogtam indulataim. Furcsa, miért mondott le róla, ha mégis számítana rá. Azóta állandóan ismétlődik az emlékezetes pillanat. Nekem ma az üzlethez kell mennem. Vajon? Mert nem megyek már jó ideje.

Ma este sem megyek végig az úton. Más helyettesítő tevékenységeket kell találnom. Mosok, gombot varrok. Vagy másfelé járkálok. Bélyeget osztályozok. Mára is kitalálok valamit. Betérek ide a Tavasz utcai kifőzdébe. Megennék egy nagy adag zöldborsó főzeléket pirosra sütött füstölt sertésbordával. Amit nem ennék meg, azt becsomagoltatom. Nem, nem, az egészet előre becsomagoltatom. Veszek egy kanta bort, majd lassú tempóban megiszogatom. Miután ettem a szállásomon. Majd újra tervezgetésbe kezdek. Munkámra, s szabadidőmre gondolok. Még nem vállalom a nyugdíjaztatást. Holnaptól pedig újra kezdek sétálni. Bizonyos, hogy nem a sok év alatt megszokott útvonalon. Egy lépést sem azon. Nem szándékszom a Klauzál utca felé járni. Nem és nem. Nem fogom elnyújtani a sétálások idejét. Minden nap majd újra sétálok valamerre. A városnak több mint fele utcáiban nem jártam soha. A séta ideje kizárólagos. Nem helyettesíthető semmi mással. Még elmaradás esetén sem. Az elmaradt sétára essék a súly. Bepótolandó. Teljes egészében. Ha lehet szó bepótlásról. Mert ami egyszer elmarad… Ki tudja? 

Közben, ráérősen, feltétlen rendbe teszem, az elhanyagolt, némileg leromlott otthonom. Ha még becézhető ehhez hasonló módon. Inkább szállásom, ahol magam meghúzom. Hajlékom?

– *** –

Forrás: Őszikék XXI.század. Művészet – irodalom. Válogatott versek, esszék és novellák. Online antológia. 2016. Hódmezővásárhely, Letöltés: 2017.09.28.