Listával a fejemben és a zsebemben sietek a bevásárlóközpont felé. Út közben újra átgondolom a karácsonyi menüt, nehogy kimaradjon valami alapanyag vagy fűszer.
Szeretem a karácsonyt. Együtt lesz a családom, a lányaim, vejeim, kis unokám, szüleim, öcsémék. Igaz a készülődés olykor kaotikus állapotokat eredményez a lakásomban, főként a konyhámban, de az ünnepre minden kisimul.
Épp a kacsacomb körül forognak gondolataim, amikor rám köszön egy rég nem látott volt kollegám. Nyugdíjas korára elvakult természetfotóssá vált, olyanná, aki képes órákig mozdulatlanul feküdni egy bokorban, vagy görcsbe ránduló lábakkal kivárni egy fa mögül a megfelelő pillanatot, amikor lencsevégre kaphat egy különleges életképet a nemzeti park valamely védett pontján. Az eredményeket, a fotókat a facebookon közzé is teszi, nagyon tetszenek. Rövid beszélgetés után boldog karácsonyt kívánok, amire csak legyint.
— No, az nem lesz! A lányom külföldön él, s nem is jön haza karácsonyra, a feleségem beteg már majd tíz éve. Minek is jönne, itthon semmi sem változik —, s az addig csillogó szempár elborul.
Sajnálom, de futok tovább, már megtanultam, nem lehet mindenkin segíteni.
Néhány lépés után egy rosszul öltözött, botjára támaszkodó öreg férfit pillantok meg. Az utca végén, a járdán, épp a templom sarkánál a markát tartva áll, a hideg ellenére pucér nyakkal. A velem szemben jövők sorra rakják kérő tenyérbe az „adományaikat”, de közben szinte rá sem néznek. Nem látom, hogy bárki megállna, szólna hozzá, vagy megkérdezné, miért kéreget, mi a gondja. Pedig nem hajléktalan, nincs csomagja. Valószínűleg elfogyott a kevéske nyugdíja – ha van egyáltalán -, s méltóságát rég levetve kér segítséget.
— Visszafelé majd én is teszek pénzt a reszkető tenyérbe, s beszélek vele, ha engedi — fogadom meg.
A bevásárló központban tervszerűen, a listámhoz ragaszkodva töltöm meg a kosaramat. Megfogadom, nem csábulok el a kihagyhatatlan akcióktól, a csak most, csak nekem szóló jobbnál-jobb összecsomagolt ajándékoktól.
Minden kasszánál hosszú sor kanyarog. Várakozás közben figyelem az embereket, és elmélkedem.
Néhány nap és újra vége egy évnek. Jönnek a számvetések, fogadalmak, jóslatok. Az életünk, olyan, mint egy sok ismeretlenes egyenlet — olvasom egy újságban. Milyen igaz. Van-e szerepe benne a szerencsének? Szilveszter táján ez a kérdés is előtérbe kerül, hiszen a kormos arcú kéményseprőn keresztül, a kurta farkú szerencsemalackákon, ráolvasó versikéken keresztül mindenféle „mágia”előkerül, hogy az újévben bevonzza életünkbe a jó dolgokat.
Vajon hogy került a templom elé a bácsika? Hogyan sodródott ebbe a szomorú helyzetbe?
Nagynevű tudósok, szakemberek foglalkoztak és foglalkoznak a siker, a szerencse anatómiájával. Elemzéseik szerint nem felsőbb erőkön múlik, hanem saját döntéseinken. Egy megküzdési stratégia, amellyel a váratlan helyzetekre, lehetőségekre reagálunk. Észrevesszük-e az esélyeket és élünk-e vele, vagy elengedjük őket? Szerintük senki sem szerencsésebb vagy szerencsétlenebb a másiknál. A siker tanulható, csak ki kell mozdulnunk a komfortzónánkból.
Végre fizetek, pakolok, és elégedetten cipelem a szatyraimat. Indulhat a főzőverseny.
A bácsika már nincs a templom előtt. A kikészített pénz és a kérdéseim velem maradnak.
Mit hoz a 2018-as év? Nem tudom megjósolni, de a statisztikák ellenére, kinéztem egy helyes grillázsmalacot a cukrászdában, amit a szilveszteri bulin a barátaimmal feláldozunk majd a szerencse oltárán.
Legutóbbi módosítás: 2017.12.30. @ 17:44 :: Bereczki Gizella - Libra
