mindenek…
a csend ül,
néha már bántó közelre hajolnak
mindenek…
vízmosások, záporpatakok vágnak közénk
soha nem tűnő néma kiáltást,
hogy csak úgy döng a szív – eh,
micsoda közhelyek csapnak most nyelven –
löszfalak dőlésében is talpon maradni,
na, ez ám a… mi is?
…hull színes kárpit a dőre őszben,
és más, mindig annyira kusza-más-más
utakon tör ránk az eszmélés,
valami furcsa, zegzúgos, omló aknajáraton zubog az élet alánk,
a nyereg, s a ló is “kóser”…
és mégis,
erek és idegek megabájtjain annyi, de annyi fohász
és káromlás szakad hiába…
…a mindennapok,
a napsütés,
a zápor,
a kút, ahonnan lélegzetveszítve hullok
újra az égbe…
téged újra
a homok hűvösében,
a skót felföld meg-nem-álmodható meséin,
s az itthon álmain
viszlek,
viszlek…
örökre…
ide-oda kapkodott tekintetetekben élünk
a tükrön mélyen túl,
az isten… bocsássa meg…
mosolyogsz,
loboncod szélborzolta lomb –
elbújok benne –
vidám villanás,
remény?
remény
