Emília Plugaru
Karácsonyi ajándék
Koosán Ildikó fordítása
Szent este van. A karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat, Sok színes játék mosolyog elő az ágak közül; Egy ezüst csengettyű csendül meg néha-néha. Csin, csin, legyetek türelemmel, mindjárt jön a Télapó. A ház tele a tűlevelek illatával, kenyérillattal, töltött káposzta illatával, terítve az asztal és mindenki az öreget várja.
— Apuka — kérdezi a kis Marci —, hol van? Miért késik? És ha nem jön?
— Ó, jönni fog, csak lassan, mert öreg. Talán most jár a szomszéd házban lakó kislánynál. A szülei elmentek… Vannak olyan gyerekek, akikhez nem feltétlen kell, hogy ellátogasson a Mikulás… Ne aggódj. Mit szeretnél kapni ez alkalommal?
— Egy autót, nagyon nagyot.
— Ez csodálatos — mosolygott az apa. — És mit csinálnál az autóval?
— Megmutatnám Palinak… De nem adnám oda neki játszani! Télapó sohasem hozott neki szép ajándékot. A múlt évben kapott egy kaucsuk labdát, de hát, azt ajándéknak? — mondta Marci, miközben apja nagyon elszomorodott.
— Egyeseknek — mondta ő — egy kis kaucsuk labda sokkal drágább ajándék, mint bármilyen nagy autó. Ajándékot kedvesem nem azért kapsz, hogy dicsekedj vele. Az ajándék egy emlék… De a játékokat meg kell osztani. Leginkább azokkal, akik nem jutnak ilyen játékokhoz…
— Apuka — kérdezősködött Marci — mikor te kicsi voltál, milyen ajándékot kértél karácsonyra?
— Hát… — felelt az apa — azonnal megmutatom.
Aztán kiment és visszatért egy dobozzal:
— Itt van, nézd meg! Ez az első ajándék, amit a műanyag fenyő alatt találtam, ami abban a házban volt nekünk, ahol a nagyanyámmal lakunk.
— Egy kaucsuk labda? — kerekedett el Marci szeme.
— Igen, egy egyszerű kaucsuk labda. Valóban. Egyszerű, de csak az első látásra. Igazából ez egy mágikus labda. Valamikor majd elmesélem ezt a szomorú történetet. De most menj és játsszál…
Dániel, Marci papája felnézett a plafonig érő, ünnepien feldíszített karácsonyfára, és szemei megteltek könnyel.
Gyermekkorában nem jutott ehhez hasonlatos fenyőre. Karácsony előtt a nagymama talált valahol egy műanyag fenyőt. Azt betekergette fényes papírcsíkokkal, ráaggatott egy üvegjátékot, aztán papírlapból hópelyheket vágott ki, azokat az ablaküvegekre ragasztotta, és Dánielnek akkor úgy tűnt, nem létezik ennél semmi szebb ezen a világon. Ugyanis egyetlen játék a fenyő és a hópelyhek alakították a ház hangulatát ünnepivé.
Az apját sohasem ismerte. Még akkor tűnt el, mikor kicsi volt. Négy éves volt, mikor az anyja is elment.
Alig emlékszik arra a napra, de az megmaradt emlékeiben, hogy az anyja megkérdezte, milyen ajándékot hozzon neki onnan messziről.
— Egy kaucsuk labdát — válaszolt Dániel.
Kaucsuk labdácska aligha található az üzletekben. Magasra ugrik, és mi kell más egy négy éves fiúgyereknek?
Nem volt apja és elég korai volt még, hogy igazi futball labdáról álmodozzon.
— Mikor jössz meg? — kérdezte az anyját. Ő megcsókolta nehezen uralkodva a könnyein és aztán felelt:
— Karácsonyra. Feltétlen igyekszem visszajönni karácsonyra.
Eljött a karácsony és a plasztik fenyő alatt megtalálta a labdát.
— Ezt neked hozta a Télapó — mondta nagymama. — A mama küldte… És szomorú… Nem tudott jönni… A gazda, ahol dolgozik, nem engedte… Ne haragudj… Majd gyűjt sok pénzt, és feltétlen hazajön. A labdát őrizd meg. Abban van egy részecskéje a mamád lelkének. Mikor ránézel, tudnod kell, hogy a mamád bárhol legyen is, gondol rád. És szeret téged… Nagyon szeret…
— Nagymama kérlek, taníts meg engem írni és olvasni!
— Vajon miért? — csodálkozott nagymama. — Az iskolakezdésig még van néhány éved. Sikerülni fog…
— Taníts meg nagymami! Levelet akarok írni a Télapónak!
Ragaszkodott hozzá, nem engedett, és őszig megtanult írni és olvasni. Levet írt és odaadta a nagyanyjának, hogy vigye a postára.
— Remélem nem titok, milyen ajándékot kértél karácsonyra? — kérdezte mosolyogva a nagymama.
— De bizony titok — válaszolt. — Nem szeretném neked megmondani. Ez egy meglepetés.
A következő karácsonykor egy furulyát talált a fácska alatt.
— Nincs szükségem a furulyára! — kiáltott akkor. — Azt kértem a Télapótól, hozza el nekem a mamát. A Télapó nem olvas el minden levelet! Vagy az anyám feledkezett meg rólam!
Egész este sírt, nehezen aludt el és nagyanyja csak a második napon tudta neki megmagyarázni:
— Ha tudnád kicsim, hány gyerek kéri a Mikulást, hogy hozza vissza szüleiket, akik szétszóródtak a világban… Sokan kénytelenek elhagyni mindent: otthont, családot, gyereket, szülőt, hogy egy darab kenyeret keressenek. Senki sem teszi ezt jól… Egy láthatatlan erő van a kezükben és mennek, mennek megtört szívvel, marcangoló fájdalommal a mellkasukban, de egy szép napon visszatérnek. Őket vagy a Télapó hozza vissza, vagy maguktól jönnek meg… Most a Mikulás szánkója sokkal kisebb annál, hogy beleférjen minden mama, akiket feltétlenül hazavárnak. Ne haragudj. Ez a furulya, amit kaptál, varázserővel bír. Tanuld meg megszólaltatni! A dalokon keresztül gondolataidat és vágyaidat meg fogja hallani a mamád.
Amikor furulyázott, őszintén hitte, hogy abban a messzi országban azt meghallja az anyja és siet majd haza.
Mikor a nagymamája először vitte el az iskolába, szomorúan figyelte a gyermekek boldog arcát, ahogy a szüleik mellett álltak. Ó, nagyon szerette a nagymamát, de sem ő, sem a furulya, sem a varázslabda nem szüntette az anyja utáni vágyat. Nem kérdezet többet a nagymamától. Látta, hogy mindig szomorú és levert. Szegény egyre turkált a táskájában, keresett valami gyógyszert, majd ivott, és korán lefeküdt.
— Nem aggódj — mondta. — Rögtön elmúlik… Játsz nekem egy dalt! Énekelj olyan nagyon szépen… Megnyugszik a szívem, ha téged hallgatlak.
Az árvaházba elhoztak pár fényképet, a furulyát és a labdát. Aztán jött két komoly ember, egy férfi és egy nő, akik azt mondták, szeretnének a szülei lenni. És örültek.
— Meg fogjuk találni a mamádat, ígérték.
És nem hazudtak. Később, sok keresés után megtudták, hogy a mama egy télen, karácsony előtt kijött a házból, ahol lakott, abban az országban ahol élt, mondván, visszatér a fiához, és attól kezdve senki sem látta…
A szülei adoptálták, mindent megadták neki, amire szüksége volt. Jóakarattal és szeretettel vették körül. Minden alkalommal megfeleltek minden kérdésére. Csupán arra a kérdésre nem kapott választ, milyen láthatatlan erő hajtotta a világban anyja felé. Most már tudja a választ, de már nem lehet semmit se visszafordítani…
Ma a furulyája zeneiskolai koncerttermek felé irányítja lépteit. A sok hallgató között néha úgy tűnik, mintha az anyja és nagyanyja arcát is látná. Mindketten örülnek és gyönyörködnek benne. És a kaucsuk labda, amit valahányszor a kezébe vesz, úgy érzi, abban örökre maradt egy kis lélek-darabkája azoknak a lelkéből, akik neki életet adtak.
…
— Hová mégy? — kérdezte Marci.
— Maradj csendben gyerekem — felelte az apja. — De bárhová is mennék, mindig visszatérek hozzád. Azonnal jövök.
És visszatért a Mikulás bácsival.
— Ej — szólt az öreg — ki vár itt engem ilyen türelmetlenül?
— Én! Én — kiáltotta Marci.
— Na, lássuk — kotorászott az öreg a zsákjában — mi van itt egy ilyen szép és okos gyereknek… Nézd csak mit találtam…
— Egy furulya? — csodálkozott Marci — de hát… én egy autót kértem!
— Figyelj ide kisfiú, az apád holnap elmegy és vesz neked egy autót. Nagyon öreg vagyok, nincs több erőm arra, hogy cipeljem a tarisznyát — sóhajtott az öreg. — Segítségre van szükségem. De a furulya… a furulya az varázslatos. Ha majd megtanít énekelni, látni fogod, azok az énekek az embereket jobbá teszik majd…
A második napon Marci megkapta az óhajtott ajándékát, és azonnal átszaladt vele Palihoz játszani. Nem, nem akart dicsekedni. A játékot akarta megosztani vele. De nagy meglepetésére, Palinak is volt hasonló autója. És volt neki egy furulyája is.
— Ezt a furulyát — suttogta Páli — el fogom vinni egy olyan mesébe, ahol nincs igazságtalanság, rossz emberek, vagy szörnyek, ott olyan szép, olyan jó… De ahhoz… meg kell tanulnunk énekelni…
2017. december 2.
Cadoul de Crăciun
de Emilia Plugaru
E noaptea de Ajun. Bradul şi-a aprins luminiţele. Jucării strălucitoare, de toate culorile zâmbesc fericite aninate de crenguţe; un clopoţel de argint le şopteşte din când în când: Dzing, dzing, aveţi răbdare, acuşi vine moşul. În casă miroase a frunze de brad, a pâine, a sarmale, masa e pregătită şi toată lumea e în aşteptarea bătrânului.
— Tăticule, întreabă micuţul Marcel. Unde e? De ce întârzie? Dacă nu vine?
— O sa vină, îl linişteşte tata. Probabil acum e la fetiţa din apartamentul vecin. Părinţii ei sunt plecaţi… Există atâţia copii pe la care neapărat trebuie să treacă moşul… Nu te îngrijora. Ce ai vrea să-ţi aducă de data asta?
— O maşină mare, mare!
— Minunat, zâmbeşte tata. Şi ce vrei să faci cu maşina?
— O să i-o arăt lui Păvălaş… Dar nu i-o dau să se joace! Moşul niciodată nu-i aduce cadouri frumoase. Anul trecut a primit o minge de cauciuc, dar parcă acesta e cadou? se bucură Marcel în timp ce tata se întristează.
— Uneori, zice el, o minge mică de cauciuc e un cadou mai scump decât orişice maşină mare. Cadourile, dragul meu, nu le primeşti ca să te făleşti. Un cadou e o amintire… Iar cu jucăriile trebuie să te împarţi. Mai ales cu acei care nu prea au parte de jucării…
— Tăticule, întreabă Marcel, când erai mic ce cadou îi cereai lui Moş Crăciun?
— Păi… răspunde tata, acuşi îţi arăt. Apoi pleacă şi revine cu o cutie:
— Iată, priveşte! E primul cadou pe care l-am găsit sub brăduţul de plastic ce îl aveam în casa în care locuiam împreună cu bunica.
— O minge de cauciuc? face ochii cât cepele Marcel.
— Da. O simplă minge de cauciuc. Însă… e simplă doar la prima vedere. De fapt e o minge fermecată… Cândva îţi voi povesti o poveste tristă… Acum du-te şi te joacă…
Daniel, tatăl lui Marcel, îşi priveşte bradul împodobit de sărbătoare, înalt până în pod şi ochii i se umplu de lacrimi. În copilărie nu a avut parte de un asemenea brad. Înainte, de Crăciun bunica scotea de pe undeva brăduţul de plastic. Îl învălătucea cu fâşii strălucitoare, anina singura jucărie de sticlă, iar din foi de hârtie tăia mulţime de fulgi, apoi îi lipea pe sticlele ferestrelor şi lui Daniel i se părea că nimic mai frumos nu poate să existe pe lume. Anume unica jucărie de pe brăduţ şi fulgii făceau în casă atmosfera de sărbătoare.
Nu şi-a cunoscut niciodată tatăl. Îl părăsise când era micuţ… Avea patru ani când a plecat mama. Nu-şi aminteşte prea bine ziua aceea, dar ţine minte că mama l-a întrebat ce cadou să-i aducă, de acolo, de departe.
— O minge de cauciuc, a răspuns Daniel.
Mingile de cauciuc nu prea se găseau prin magazine. Săreau foarte sus şi ce-i trebuia unui băiat de patru ani? Nu avea tată şi era devreme să viseze la o adevărată minge de fotbal.
— Când te întorci? şi-a întrebat mama. Ea l-a sărutat, şi-a stăpânit cu greu lacrimile apoi i-a răspuns: De Crăciun. O să mă strădui numaidecât să revin de Crăciun…
A venit Crăciunul şi sub brăduţul de plastic a găsit mingea.
— Ţi-a adus-o moşul, i-a zis bunica. E de la mama… Şi e fermecată… Nu a putut sa vină… Stăpânul la care lucrează nu i-a permis… Nu te supăra. O să strângă mulţi bani şi numaidecât se va întoarce acasă. Mingea păstreaz-o. În ea e o părticică din sufletul mamei tale. Când o vei privi, vei şti că mama, oriunde-ar fi, se gândeşte la tine. Şi te iubeşte… Foarte mult te iubeşte…
În vara anului următor s-a apropiat de bunica cu o carte în mână.
— Bunico, învaţă-mă te rog să scriu şi să citesc!
— Pentru ce? s-a mirat bunica. Până începi şcoala mai ai câţiva ani. O să reuşeşti…
— Învaţă-mă, bunico! Vreau să-i scriu scrisoare lui Moş Crăciun!
A insistat, nu s-a dat bătut şi până-n toamnă ştia să scrie şi să citească. A scris scrisoarea şi i-a dat-o bunicii să o ducă la poştă.
— Sper să nu fie un secret, ce cadou i-ai cerut moşului, l-a întrebat bunica zâmbind.
— E secret, i-a răspuns. Nu vreau să-ţi spun. E o surpriză.
La următorul Crăciun a găsit sub brăduţ un fluieraş.
— Nu am nevoie de fluieraş! a strigat atunci. I-am cerut moşului să mi-o aducă pe mama! Moş Crăciun nu citeşte toate scrisorile! Sau mama a uitat de mine!
A plâns toată noaptea, cu greu a adormit şi abia a doua zi bunica a reuşit să-i explice:
— Dacă ai şti, puiule, câţi copii îi cer moşului să le aducă înapoi părinţii împrăştiaţi prin lume… Mulţi sunt nevoiţi să lase tot: casă, masă, copii, părinţi, ca să-şi caute o bucată de pâine… Nimeni nu o face de prea mult bine… O forţă nevăzută îi mână şi ei pleacă, pleacă cu inima frântă, cu dor sfâşiitor în piept, dar într-o bună zi vor reveni. Îi va aduce Moş Crăciun ori se vor întoarce singuri… Acum însă sania moşului e prea mică încât să încapă toate mamele ce sunt aşteptate cu nerăbdare acasă… Nu te supăra. Acest fluieraş pe care ţi la dat e fermecat. Învaţă să cânţi! Prin cântece gândurile şi dorinţele tale vor fi auzite de mama…
De câte ori cânta credea sincer că acolo, în ţara aceea îndepărtată, mama îl aude şi se grăbeşte să vină.
Când l-a dus bunica pentru prima dată la şcoală, privea cu tristeţe la feţele fericite ale copiilor ce stăteau alături de părinţii lor. O iubea foarte mult pe bunica, dar nici ea, nici fluierul, nici mingea fermecată nu-i stingeau dorul de mama. N-o mai întreba nimic pe bătrână. O vedea mereu tristă şi abătută. Tot mai des scotocea sărmana prin gentuţă, scotea nişte medicamente, le bea apoi un timp stătea culcată.
— Nu te îngrijora, îi zicea. Acuş o să treacă… Cântă-mi un cântec! Cânţi atât de frumos… Mi se linişteşte inima dacă te ascult…
L-a orfelinat a luat doar câteva fotografii, mingea şi fluierul. Apoi au venit doi oameni cuminţi, un bărbat şi o femeie, care i-au spus că vor să-i fie părinţi. S-a bucurat.
— O vom găsi pe mama ta, i-au promis…
Nu l-au minţit. Mai târziu, mare fiind, a aflat că mama, într-o iarnă, înainte de Crăciun, a ieşit din casa în care locuia în ţara aceea străină spunând că se întoarce la băiatul ei şi de atunci nimeni nu a mai văzut-o…
Părinţii adoptivi i-au dat tot ce a avut nevoie. Era înconjurat de dragoste şi de bunătate. Întotdeauna i-au răspuns la toate întrebările. Şi doar la întrebarea ce forţă nevăzută a mânat-o pe mama în lume nu au putut să-i răspundă. Acum ştie răspunsul, dar nu mai poate reface nimic…
Astăzi fluierul său scoală sălile de concert în picioare. Printre mulţimea de spectatori i se pare uneori că vede faţa mamei şi a bunicii. Amândouă se bucură şi se mândresc cu el. Iar în mingea de cauciuc pe care o ţine deseori în mână, simte că pentru totdeauna a rămas o părticică din sufletul celeia care i-a dat viaţă.
— Unde pleci? îl întreabă Marcel.
— Fii liniştit puiule, îi răspunde tata. Oriunde m-aş duce, întotdeauna mă voi întoarce la tine. Acuş revin…
Revine împreună cu Moş Crăciun.
— Ei, zice moşul, cine mă aşteaptă aici cu multă nerăbdare?
— Eu! Eu! strigă Marcel.
— Să vedem, scotoceşte bătrânul prin desagă, ce avem pentru un copil atât de frumos şi de cuminte… Uite că am găsit…
— Un fluier? se miră Marcel, Dar… am cerut o maşină!
— Pricepi, puiule, tatăl tău va trece mâine şi va lua maşina. Sunt prea bătrân, nu-mi ajung puteri să duc desaga, oftează moşul. Am nevoie de ajutor. Iar fluierul… fluierul e fermecat. Vei învăţa să cânţi şi vei vedea că acele cântece îi vor face pe oameni să fie mai buni…
A doua zi Marcel primeşte cadoul dorit şi imediat aleargă să se joace cu Păvălaş. Nu, nu vrea să se laude. Vrea să împartă jucăria cu el. Însă spre marea sa uimire, Păvălaş are o maşină asemănătoare. Mai are şi un fluieraş.
— Fluieraşul acesta, îi şopteşte Păvălaş, ne va duce într-o poveste unde nu există nedreptate, oameni răi sau balauri. Acolo e atât de frumos, atât de bine… Trebuie doar… să învăţăm să cântăm…
Poveşti Pentru Copii © 2017
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: Koosán Ildikó
