Drága fiam!
Írom én azt a levelet, egyre csak írom.
Nem akar vége szakadni sóhajomnak, és a könnyek zápora, sem apad. A fehér lapon feketék a betűk, pedig ma színes ceruzát vettem kezembe. Minden fekete színt ölt magára azóta, mióta csillaggá szépültél.
Az is igaz, hogy talán nem is akarom befejezni azt a levelet, nem mintha nem lenne mit mesélnem neked, de arra gondolok, hogy egyszer majd elmesélem mindazt, amit leírnék.
Nem sietek, ne félj gyermekem, de várom a találkozást veled. Akkor végre válladra hajthatom fejem, megfoghatom kezed, és arcodra simíthatom örömöm.
Sokan vannak, őket mind zsebembe dugdostam, és csak akkor veszem elő, ha egymagam vagyok. Olyankor leülök ágyad szélére, fényképeket veszek kezembe, no meg azokat a pillanatokat, melyek örömöt okoztak nekünk.(El sem hittem, milyen sokan vannak.) Alig férnek el mellettem.
Minden fiókból előbúvik egy, ingeid gallérja alól kukucskálnak, kabátod zsebében nevetgélnek.
A tavalyi nyárról itt maradtak incselkednek a volt nyarak emlékeivel, hiszik, ők a fontosabbak. Fiatalok még, úgy gondolják az öregebbek, már nem számítanak. Persze, hogy tévednek, ezt el is mondtam nekik. Némelyek sértődötten fordítottak hátat, aztán megbékéltek.
Látod kincsem, írom a levelet, de mindig félbeszakít valami újabb gondolat, vagy valaki a tárgyaid, ruháid, képeid közül. Halkan suttogva beszélgetnek, míg én rendezgetem gondolataimat. Az asztal sarkán kuporgó órád, éppen arról mesél a telefonodnak, hogy ő sokkal jobban és sokkal többet…
Az öreg óra, csak álldogál csendesen és mosolyog rajta, hiszen tudja ő jól, hogy naponta veled múlatta az időt, még fürdésnél is ott várakozott a csuklódon. Ez a kis fiatalka meg csak akkor volt veled, ha éppen kedved tartotta. A telefon sem ellenkezik, ő meg a zsebedben pihent naphosszat.
Látod, mindig elterelik a gondolataimat, nem beszélnek másról csak rólad. De kiről is beszélnének?
Most egy gyermekkori örömöd szaladt elém, egy fekete-fehér képről. Lehettél úgy három-négy éves. Félhosszú szőkés-barna hajad majd a válladig ért, szemedben huncut mosoly bujkált. Igen jól emlékszel, valóban fel volt kötve a hajad, akár egy lánynak, hisz állandóan nővéredet utánoztad. Egyszer még a cipőmet is felvetted, mondván: most te leszel az én anyukám.
Istenem, milyen csodaszép is volt akkor minden. Milyen boldogságos huszonkét évünk volt fiam.
Minden nap előveszem a megkezdett, de befejezetlen levelem és olvasgatom, miközben emlékezem a szépre. Csak azok vannak.
Némán tűröm a fájdalmat, imára kulcsolt ujjaim görcsösen kapaszkodnak, minden volt pillanatba.
A fényképek szép sorjában visszakerülnek a dobozba, ruháid a polcokra. Ágyad halk sóhajjal köszön el tőlem, párnáid magukhoz kérik illatod. Csend ölelkezik a nappalok magányával, és az éjszakák halkan sírdogálnak nélküled.
Összehajtogatom azt a levelet, majd holnap újra előveszem és…
Nézz rám én jó fiam, vigyázd lépteimet. Ma is szeretlek!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Kozák Mari
