A kisváros álmosan nyúlt el a hegy lábánál, amerre a szem ellátott, mindenütt magaslatok, dombok keretezték egészen a tengerig.
Kevéske lakosa az utcákon mozgott, sétált a szép időben, mások dolgoztak, de többnyire kihalt vidék volt ez, messze a nagyvárosok forgatagától.
Sokan gazdálkodásból és ásványok kitermeléséből éltek.
Azért akadt pár emeletes épület errefelé, a völgyben állt néhány belőlük, a többi ház családi jellegű, kertes volt.
Missie, egy kedves kislány az egyik többszintes, modern házban élt, mindenki szerette, sosem rosszalkodott, engedelmes gyermekként ismerték.
Ma nagy nap lesz, izgult nagyon, anyja elmélyülten díszítette kislányának a tortát, tökéleteset akart alkotni, nem ronthatja el. Ma nem.
Csak egyszer tízéves az ember. Most még könnyűléptű, vidám, ártatlan gyermek.
Remélhetőleg a későbbiekben ugyanilyen marad, ha Isten is úgy akarja.
Missie anyja idegesen nézte a konyhai órát, a férje már sokat késett. Most van egyetlen kislányának a születésnapja, ki tudja lesz -e még ilyen alkalom, hogy együtt lehet az egész család! A bátyja holnap visszautazik az apjával Londonba, mert ők ketten ott élnek egy ideje.
Először az apa, munkája miatt, aztán a fiú, mert ott akart egyetemet kezdeni, világot látni, nyüzsögni egy nagyvárosban.
Nincsenek lehetőségeik ebben a kisvárosban, ezzel magyarázta a távozásukat két éve a férje. De ő tudta, csak ki akart szabadulni a házasság fojtogató kötelékéből.
Ám ez már a múlté.
Missie a szobáját csinosítgatta, anyukája a konyhában sürgölődött reggel óta.
Éppen a fürdőbe indult megmosni a kezét, oda hűségesen követte legkedvesebb négylábú kedvence, Rodnie, egy fehér Westi, mókás, kócos ábrázattal. A mokány kiskutya folyton láb alatt volt. A mosdó alatt toporgott, érezte a finom illatokból, ami a konyha felől áradt, hogy esetleg pottyanhat a nagy asztalról valami ízletes falat.
A kislány megtörölte kezét és indult volna a konyhába, amikor megtörtént a „nagy bumm”.
Valami nagyot zörrent, robajlott, ezután a Missie már nem tudott magáról.
Három éjjel, három nappal telt el közben, az idő most nagy ellenséggé vált. A speciális mentőcsapat vezetője most adta fel a reményt, több napja nem kerültek elő a romok alól élő, menthető áldozatok.
Izzadt homlokát törölgette, mert nehezítésként rekkenő, nyári hőség köszöntött rájuk és nem akart tágítani, mint a keselyűk a dög mellől.
Az első napokban, amikor ez a rémálom kezdődött, az eső keserítette a csapat életét.
Rossz volt ez több szempontból, elmoshatta a lehetséges szagokat, befolyt minden résbe. Szerencsére az emberrel ellentétben a kutyák a hallásukra is támaszkodhatnak.
Folyamatosan kérdezgették a megmenekült embereket, akik a több emeletes épületekben laktak, hogy ismernek-e, tudnak-e még olyan emberekről, akik ottrekedhettek a ház lakói közül.
Lassan kimerülnek mindannyian, a saját kutyája régóta szolgálatban van. Talpacskáit hiába védi kis cipő, sokadszorra cserélte ki rajta a keresés kezdete óta, több párat elrongyolt a kiálló vasdarabokon, amik az épületek részeit tartották össze a bekövetkezett földrengésig.
A férfi csendben káromkodott egyet, s nem először, mert tehetetlennek érezte magát és csapatát, ez az érzés az idő haladtával csak fokozódott.
Az egyik kollégája, s egyben barátja aggódva nézett rá, látta a tekintetében a lemondást, elkeseredettséget, pedig nem akarta, hogy észre vegyék a többiek, a teher rajta ült, mint mázsás kődarab.
Belül egy halk hang azt súgta, még kutatni kellene tovább, száznegyvenhárom sérült, de élő embert mentettek ki a közel négy nap alatt.
Legtöbbje kórházban volt e pillanatban, a valamennyire épkézlábak segítettek a keresésben. Dolgozott serényen az ormótlan markológép. Volt egy nő a csapatában, nem mintha lett volna valami baja azzal, hogy nőtagjuk is van, sokadszorra bizonyított az évek során. Rátermett, edzett, hozzáértő volt, csak őt lelkileg mindig jobban megviselte, ha már nem tehettek semmit, nem találtak túlélőt.
A férfi felemelkedett a betonkupacról, ahová kicsit megpihenni ült le, nehéz szívvel úgy döntött, abbahagyják véglegesen a mentési akciót.
De abban a másodpercben, ahogy kimondta volna a zárszót, valaki kiáltott a romok bal oldala felől — talán valakit mégis találhattak? — gondolta magában.
Kéty volt az a mentőbrigád nőtagja — ő kiáltott.
— Főnök! — itt valami zajt hall a kutyám! — Erre a szóra sokan odasiettek, a távolban várakozó megtört emberek szemében új remény fénye gyúlt.
— Ez alatt a betondarab alatt jelez a kutyám valamit, bár már nagyon fáradt, de nem hiszem, hogy téves lenne.
— Jól van, akkor essünk neki! — adta ki a parancsot a férfi, a markoló odafordult és óvatos mozdulatokkal, de határozottan emelte le apránként a darabokat.
A csapat tagjai mind ott tevékenykedtek, sok időbe telt, mire az aljáig értek.
Már-már feladták, de ekkor nyöszörgést hallottak lentől, sokan úgy vélték, mintha egy kutyáé lenne a hang. Izgalmas percek peregtek, igen lassan.
Végre az utolsó darab került sorra, erre nagyon figyelni kellet, hátha él még a kutyus.
A faldarab felemelkedett a markoló karmaiban, utána kézzel kaparták szét a sok, morzsalékos vakolatdarabot és lám, egy kutya szurtos képe tűnt elő, ahogy valami rongydarabon fekszik. Kiemelték az ebet, s rájöttek, az nem rongycsomó, amin feküdt, hanem egy kisgyermek. Testét védte a saját, kicsinyke testével az eb.
Szomorúan nézték az élettelennek tűnő gyermeket, de egyszer csak köhentett egyet, mindenkinek felcsillant a szeme. Kéty gyorsan meghallgatta a gyermek mellkasát.
— Van szívhangja! Bár eléggé gyengécske, de gyorsan emeljük be a mentőbe!
Ekkor még nem lehetett tudni, kit találtak meg, de úgy tűnt esélyes lehet az életre, ha a kórházban kihámozzák koszos ruháiból.
Nem tudták eltalálni, hogyan maradhatott életben a gyermek és a kutya, csoda történt ez már bizonyos.
Most befejezték végleg a mentést a területen, már nem valószínű, hogy találnak élő áldozatokat.
Missie sokáig lábadozott a kórházban, mert kiderült végre a személyazonossága. Minden sérülését ellátták, s amikor kihallgatható állapotba került, egy pszichiáternő kezdett bejárni hozzá, hogy segítsen feldolgozni a történteket. Csodaszámba ment, hogy a szülei is túlélők voltak, meg a testvére.
A fiú, meg az édesapa a késés miatt menekült meg, az édesanya pedig azért, mert leszaladt a boltba valami apróságért. Szemtanúja volt a ház összeomlásának, rettenetesen megijedt, halálra vált arccal nézte végig a katasztrófát, tudta, hogy Missie bent rekedt a romok alatt, s talán már nem él.
Mindennap bejártak a kórházba a kislányhoz, mellette lehettek lelki támasznak. Hamarosan hazaengedik, bár otthonuk nincsen, de vidékre költöznek, ahol van egy nyaralójuk, ami megfelel átmeneti lakásnak.
Végül kiderült, hogy miként maradhatott életben a kislány és kutyája.
Mikor Missie kicsit megnyugodott, elmondta, hogy az öntöttvas kádjukra rádőlt egy faldarab és ő aláesett, a mosdó meg a kád közé, a kutya mellé.
Az a kanta víz mentette meg őket, amibe anyukája minden este fürdés előtt kiengedte a hideg vizet, ami a bojlerből kifolyik, mielőtt meleg víz jönne, mert édesanyja spórolós volt a vízzel. A wc leöblítéséhez használta fel. Ebből a vízből iszogattak addig, amíg meg nem találták őket.
Hát így történhetett, hogy Missie-nek két születésnapja lett, onnantól kezdve a megtalálásának napját is minden évben megünnepelték.
Azóta boldogan élnek ők mindannyian, mert újra együtt van a teljes család, összehozta őket a sors.
Legutóbbi módosítás: 2017.12.30. @ 18:16 :: Nagygyörgy Erzsébet
