Különc, túlérett idő.
Magányos létünk
disszonáns szélcsendje…
Sóhajoktól reszket az éjszaka.
Forog a mutató körbe-körbe.
Arcomra hull egy angyal könnye…
Egyszerre nem,
csak lassan gyógyul a seb.
A sötét, ében éj
észrevétlen teszi a dolgát,
apránként beforrasztja.
A végső fényezés
a hajnali dérre vár,
friss zúzmarával
vonja be a felszabdalt széleket.
Minden újabb napfelkelte
balzsam a hegekre.
Ami kezdetben feléd sodort,
már nem emlékszem, mi okból.
(valami paranoiás zavar lehetett)
Titkos kapuk mögötti szívzörej…
(holtomig kövess)
Vitorlát bontanék,
de épphogy lengedez.
Önmagában kavarog a kék
egy ciklon közepén.
Vajon lesz-e még csillag,
mely mutatja az utat egeden,
és kisimítja létem
háborgó hullámverését
a végtelen?
*
Kép: Duy Huynh: Call Of The Coast