Mimi vagyok, egy méhcsalád boldog tagja. A családom sokat dolgozik, gyűjtik a különböző virágok porait, nektárját, hogy finom mézet készítsenek belőle. A vágyam az, hogy olyan kitartó, szorgalmas legyek, mint a társaim. Ezért korán elkísértem őket nektárt gyűjteni. A testvéreimmel együtt élveztük a sok színű, jó illatú virágokat. Azokra a virágokra szálltunk, amelyek a legszebbek voltak, de egy idő után a szorgalmas társainkból sokan megbetegedtek, és nem gyűjtöttek több virágport. A testvéreimmel nagyon megijedtünk. Nem tudtuk, hogy mi történt.
Egyszer csak megkérdezte a méhkirálynő, hogy milyen virágport gyűjtöttünk.
Vidáman meséltük el, hogy a legszebb színű és legjobb illatú virág porait gyűjtöttük. Dicséretet vártunk, de nagyon meglepődtünk attól, amit hallottunk. Azt mondta a méhkirálynő, hogy soha ne a külső alapján döntsünk. Van, amikor a legszebbnek tűnő a legrosszabb. Nagyon megijedtem. Most mi lesz a családunkkal?
A királynő azt mondta, hogy van egy virág, amelynek a porából gyógyító teát lehet készíteni, de nagyon messze innét, és ha lemegy a Nap, akkor becsukja a szirmait, és csak másnap nyílik ki újra, amikor a Nap feljön, de akkor már késő lesz. Ezért azonnal elindultunk a testvéreimmel.
Ismeretlen helyeken repültünk az erdő közepén. Egyszer csak körülnéztem és észrevettem, hogy elvesztettük egymást. Féltem és nagyon elfáradtam, ezért rászálltam egy virágra, hogy megpihenjek. Úgy éreztem, hogy feladom, nem bírom tovább. Eszembe jutottak a társaim, a finom illatú nektár. Urrá lett rajtam az aggodalom. Nem akarom elveszíteni a családom! Ez erőt adott, hogy tovább repüljek.
Kiértem az erdőből és megláttam a testvéreimet. Nagyon megörültünk egymásnak, de sietnünk kellett, mert a Nap már nagyon alacsonyan járt. Egy gyönyörű virágos rét felett kellett átrepülnünk. Odaértünk a hegyhez, amelynek a tetején megláttuk azt a virágot. Szép sárga volt, akár a Nap. Elérhetetlennek tűnt, olyan magasan volt, de a betegeinkre gondolva erőt vettünk magunkon és emelkedtünk felfelé. Félúton nagyon kimerültünk, de az idő sürgetett. Minden erőnket beleadva felértünk a hegycsúcsra, a virághoz, de elkéstünk, lement a Nap és a virág szirmai összezárultak. Mindannyian elkezdtünk sírni. A könnyeink ráhullottak a szirmokra, amelyek nagy csodálkozásunkra kinyíltak.
Nem tétováztunk, gyorsan összegyűjtöttünk annyi port, amennyit elbírtunk. A visszavezető út még nehezebbé vált a nagy teher miatt, de nem adhattuk fel, hogy a családunk meggyógyuljon. Többször is pihennünk kellett, míg hazaértünk. A porból teát készítettünk, amit együtt elfogyasztottunk. Nagy örömünkre mindenki meggyógyult a teának köszönhetően.
Nagyon sokat tanultam ebből az esetből.
Nem szabad a külsőből ítélni.
A szeretet erőt ad a lehetetlennek tűnő esetekben is.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:20 :: Farkas Erzsébet
