Kép: unicafe.hu – Kibékülés
Mostanában igyekszem rendet tenni magam körül és magamban. Értem én ez alatt a sok év múltával felgyülemlett dolgaimat, tárgyaimat. Megtartom, ami tényleg érdemes rá, és — bár fájó szívvel — megszabadulok a feleslegesektől.
De legalább ilyen fontos kapcsolataimban a rendteremtés. Maradtak a múltamból elvarratlan szálak, amik nyomasztanak, s ha sikerül egy-egyet rendbe tennem, végtelenül megkönnyebbülök.
Ma, ami nem szokott előfordulni velem, kicsit elkéstem a vasárnapesti miséről. Restelltem, ezért nem is mentem a padokhoz, leghátul a fal előtti egyik székhez osontam, az ajtóhoz közel. Az egyetlen üres szék nyilván engem várt. Ahogy leültem, óvatosan oldalra pillantottam, ki ül mellettem. Kicsit meghökkentem.
Ezt a véletlent! Tibi anyukája volt a székszomszédom. Tanítványaim szülei közül az egyetlen anyuka, aki évtizedek óta nem köszön nekem, akivel ismeretlenként megyünk el egymás mellett. A kis Tibiből ezalatt Tibor lett, meglett férfi, akinek már a gyerekei is kijárták az általánost, de az anyuka nem felejt…
„Mindegy, ha így alakult is, nem fogok felállni és más helyet keresni” — feszengtem kissé.
Aztán az jutott eszembe, jól van ez így, s talán nem is véletlen, hogy késésem miatt ide, hátraszorultam.
**
Tibinek két évig voltam osztályfőnöke. Eszes, de valahogy mindig kicsit távolságtartó, introvertált gyerekként emlékszem rá. Idősebbek voltak a szülei, mint osztálytársainak. Apukája Budapestre járt dolgozni, csak hétvégeken jött haza, Tibi nevelése édesanyjára volt bízva, aki nagyon féltette egyetlen fiacskáját. Olyannyira, hogy ez a gyerek egyetlen osztálykirándulásra sem jöhetett velünk, anyukája mindig arra hivatkozott, hogy megtiltotta az édesapa. Hiába próbáltam beszélni az anyukával, nem és nem jöhetett velünk. S mikor egy-egy kirándulás után, tele élményekkel, jókedvűen beszélgettünk az osztállyal, Tibi mindig szomorúan, lehorgasztott fejjel ült a padban. Sajnáltam őt, de annál többet nem tehettem, minthogy a következő kirándulás előtt is próbáltam meggyőzni az anyukát. Mondanom sem kell, eredménytelenül.
Harmadik év végén jeles tanuló lett a jó eszű, de csak ritkán jókedvű fiú. Negyedikben aztán úgy alakult, hogy év végére több tantárgyból állt négyesre, mint ötösre. Akkor fordult felém az anyuka haragja.
Emlékszem, aznap pedagógus nap volt. Csodálatos délelőttöt töltöttünk el a gyerekekkel. Sok-sok virágot kaptam tőlük, búcsúzkodtunk. Két évig, naponta talán több időt töltöttem velük, mint sokat dolgozó szüleik. Nehezek voltak ezek a búcsúzkodó napok egész pályafutásom alatt. Most is így történt. Nevettünk és sírtunk, emlékeket idéztünk fel, fogadkoztunk, hogy majd visszajönnek és mesélnek a felső tagozatról, s majd én is bemegyek nyílt napon órára hozzájuk, egyébként is rajtuk tartom a szemem. Leveleket írtak nekem, kinek milyen emlékei maradtak meg — ezeket még mindig őrzöm.
És igen, az ötödik órában megjelent a szülői munkaközösség két anyukája, ajándékkal a kezében. Úgy emlékszem, egy hollóházi vázát kaptam tőlük, a két év emlékére. Jó szívvel adták, jó szívvel és jóleső érzéssel fogadtam el, hiszen úgy érzetem, ezzel is megbecsülésüket fejezik ki a gyerekekért végzett munkám iránt.
A napnak nem volt vége a kicsengetéssel, délután még tantestületi gyűlésen kellet megjelenni. Hogy a sok virág ne kókadozzon a nevelői szobában, nagy üggyel-bajjal, de nagyon boldogan hazabicajoztam velük. Vázákba, üvegekbe, még vödörbe is kerültek a csokrok, de legalább vízben voltak, s este majd lesz időm szépen elrendezni mindet. Ám sietni kellett az értekezletre, egy gyors átöltözés még belefért, hiszen a virágok kissé összekenték a fehér blúzomat.
Visszafelé gyorsan gurult a kerékpár, a hátszél, és a szép délelőtt emléke is segített. Azt hiszem, végigmosolyogtam a Rákóczi utcát. Mikor a Kisvendéglő elé értem, Tibi anyukáját pillantottam meg a kövesút szélén. Láthatóan engem várt. Az arca szigorú volt, amin nem lepődtem meg, hiszen a két év alatt talán egyszer sem láttam mosolyogni. Megálltam persze, de ami ezután következett arra álmomban sem gondoltam.
Az anyuka egészen hangosan, magából kikelve, kiabálni kezdett velem. Mégpedig azért, mert, ahogy mondta „lenégyeseltem” az ő fiát. Szerinte, én kivételezek egyesekkel, és nálam csak azok a kitűnő gyerekek, akik szülei kétezer forintos ajándékot vesznek nekem. Ha pofon vert volna, sem esett volna rosszabbul, mint ezek az igaztalan szavak. Délidőben, a Kisvendéglő bejáratánál bizony sokan tanúi voltak ennek a jelenetnek. Én azt hittem akkor, hogy megnyílik alattam a föld! Kiabált, és szóhoz sem hagyott jutni.
De aztán vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam neki csendes, de határozott hangon, ha nem hagyja abba a vádaskodást, feljelentem becsületsértésért. Magam is meglepődtem a hirtelen reakciómon, de az anyuka is, mert hirtelen elhallgatott. Én meg felültem a kerékpárra, és megszégyenülten elhajtottam onnan.
Sok-sok éve ennek. De akárhányszor találkoztunk, ő mindig elfordította a fejét. Nem túl sokat tudok róluk, de annyit igen, hogy az anya egyedül maradt, az apuka meghalt. Tibi nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, felnőttként voltak családi botrányai. Ami a legrosszabb, hogy édesanyjával nagyon megromlott a kapcsolata, a rossz nyelvek még tettlegességet is emlegettek. Ki tudja… Annak magam is tanúja voltam, mikor hóesésben, Tibi és felesége — aki babakocsit tolt — albérletet keresett, mert az anyja kidobta őket a házából. Összefutottunk, s tőlem is kétségbeesve érdeklődtek a lehetőségekről. Mi romlott el, hol romlott el… meg nem tudnám mondani, de azt már kisdiák korában láttam, nincs rendjén az értelmetlen, nagy szigor.
.**
Most itt ültem e mellett az anyuka mellett, akivel a sok év alatt nem sikerült köszönő viszonyba kerülni, s akit bizony jócskán megcincált az élet.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy ez nem véletlen. Ennek talán pont így kellett történnie. Nekem ma el kellett késnem, hogy itt, éppen mellette találjak helyet.
Kicsit szorongva vártam, a „Miatyánknál” elfogadja-e a felé nyújtott kezem. Megfogta. Így mondtuk el együtt az imát. Aztán amikor az atya szólt: „Köszöntsétek egymást a béke jelével!” — akkor kezet fogtunk, és sokáig egymás szemébe nézve, egymásra mosolyogva mondtuk: „Békesség”.
Mindkettőnk szeme megtelt könnyel.
Maradtak a múltamból elvarratlan szálak, amik nyomasztanak, s ha sikerül egy-egy kapcsolatot rendeznem, végtelenül megkönnyebbülök.
Ma este nyugodtabban hajtom álomra a fejem.
Legutóbbi módosítás: 2018.01.17. @ 11:21 :: Fitó Ica
