nem szeretek az árnyékos oldaladra állni
ott nem látni jól az éleket
rejtőzködő unalom zúdul le az álladon:
minden nap
– már nem ismerlek –
talán soha nem láttalak tisztán
mindent elborított a homály
maszkod alatt a sivár csont integet
néhány szót szólsz lassan
(most én is hallgatok)
fáj…de…
nem adhatom neked a fényeket