1.
Minden hajnalt újra számon kérek,
takarom szürke lepellel a mát,
oly régóta már semmit sem félek,
néha magamhoz hívom a halált.
Térden állva alszom és ébredek,
varjak serege tépi az álmom,
naponta csalok, majd kérkedek,
hegytetőn béklyóba zárva látom
fekete sárba taposott élted,
hátamra kapaszkodnak az évek,
azóta már soha nem remélek.
Fehér madarak szállnak felettem,
magam küldtem el a hazugságnak,
téged adtalak az elmúlásnak.
2.
Téged adtalak az elmúlásnak,
arcomon füst marta az ígéret,
hiába a könyörgés a mának,
eső nem mos el ezernyi vétket.
Csak gyűlnek a napok s az évek,
fekete hamu fed színes rétet,
ujjaim közt megfakult fényképek,
még hazudom naponta a szépet.
Almafám reggelre kivirágzott,
alatta haldokló madárka állt,
földön az utolsó sóhajod várt.
Én magamra öltöttem a múltat,
léptedbe csókoltam tavasz dalát,
ledöntöttem az emlékek falát.
Legutóbbi módosítás: 2018.01.26. @ 13:22 :: Kozák Mari