Ismét a park, lazulás,
nyárhullám, koraősz,
kutyát sétáltat egy fiatal
nő, felszállok erre
a délutánra, színt váltó
fűsziget, vitorla feszül
gondolattengeren,
arcok villannak feledésből,
beazonosítatlan némelyik,
szemhéjon átsüt a Nap,
légszkafanderbe zárt
földi lények, évente
körbekerüljük, csak
úgy, életárban, amíg
a Föld forog, küzd,
bízik, remél, ilyen az ember,
a bronzköltő bólint,
elég a fejmozdulathoz
egy ágak közé röppenő
madár, mesélünk csak
úgy, magunk közt,
latolgatom: mit mondana?
támpont a könyve, más
emlékek – tudatindigómon
átüt a város, elmúlt időm
miértjére válaszolt az élet,
kérdezni se kell,
a bronzköltő felvonja
szemöldökét, kételkedik,
bólint, filmszakadások,
elmosódottság,
és újra a tenger,
vitorlalevonás,
gondolatbúcsú, végül,
mondta a bronzköltő,
de most még otthon,
két kar kikötője vár.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: dudás sándor
