Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 21.

Nyomtatás

21.

Robertnek megvoltak a maga informátorai. Ugyanúgy ahogy, mindenkinek a szakmában. Éppen azon gondolkozott, hogy melyikhez menjen először, de végül úgy határozott, először a családot látogatja meg. Valami belső hang azt sejtette vele, hogy friss hírek várják ott. Jó volt a megérzése. Bárczy egy névtelen levelet kapott. Az „informátor” százezer pengőt kért, és cserébe megadja azt a címet, ahol Zsuzsannát megtalálják. Ám némi „tisztességet” akart belevenni az üzletbe. A pénz felét előre kérte, a másik részletet, pedig akkor, miután megtalálták a lányt.

— Ez roppant érdekes — mondta Robert a szülőknek, miután átfutotta a levelet. — Nem vagyok írásszakértő, de nem valami tanulatlan fajankó írta. Ámbár az is lehet, hogy ő maga se írni, se olvasni nem tud, valakivel megíratta. Nekem azt kellene megtalálni, aki megírta helyette. Mert a mai erre szakosodott bűnözők nagy része analfabéta.

— Feinsilber úr! Ha megtalálja Zsuzsannát, ezt a százezret magának fogjuk kifizetni.

Robert szeme felcsillant, de igyekezett úgy tenni, mint akit nem a jelentős összeg hajt, hanem a siker.

— Ne beszéljen nekem itt pénzről, uram. Én nem azért fogok hajtani, mert nekem ezért fizetnek. Nem vagyok magándetektív. Állami alkalmazott vagyok, és most is, mint minden esetben, nekem örömet okoz a siker, ami miatt igyekszem felderíteni az ügyet. Nekem kérem, már nevem van, és jó értelemben. Erről volt szerencséjük meggyőződni, gondolom. A levél nem valami beugratósdi, mivel nem kéri az egész pénzt. Szabadna kérdeznem, ezt a levelet látta már Simony úr is?

— Még nem. Tegnap érkezett egy küldönccel. Ma akartam volna tájékoztatni Simony kapitányt az újabb fejleményekről, ám ön megelőzött ebben.

— Figyeljen ide, Bárczy úr. Várjon még egy napot, mielőtt beviszi megmutani ezt a levelet. Talán nekem sikerül megtalálnom azt a küldöncöt. Kicsit ugyanolyan feladat ez, mint a szénakazalban megtalálni a gombostűt. Most pedig ha megengedi, távozom, szeretnék munkához látni.

Robert innen a Berlini térre ment, ami már egy közlekedési csomópont lett. Hála a Nyugati indóháznak és a kétes hírű garniszállónak. Mind a két intézmény jelentős forgalmat bonyolított le. És persze hemzsegett a kétes elemektől. Robertnek két informátora is volt itt, akik a garniszálló személyzetét jól ismerték. A lányok szinte hetente változtak, ami mindig feldobta az intézmény forgalmát. A stricik ide hozták be azokat a lányokat, akiket nem akartak elveszteni, de azt sem akarták, hogy szem előtt legyenek. Mert sok olyan volt köztük, akik kényszerből álltak be a műintézet dolgozói állományába, miután kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A jobb családokból származó lányok, egy sikertelen öngyilkossági kísérlet során, ide menekültek, hogy megszabaduljanak a szülői, vagy másfajta felügyelettől. Mivel saját pénzük nem igen volt, választották a legősibb szakmát. Mindegyik csak annyi pénzt akart összeszedni, amivel önálló életet kezdhetnek később. Kevésnek adatott meg ez a szerencse. A legtöbbje egyik garniból a másikba került, a stricik közvetítésével. Persze a hasznuk mindig szép összeg volt, amiből a lányok nem sokat láthattak. Ritka volt az olyan eset, hogy egy lány képes volt megszabadulni egy ilyen intézménytől saját erőből. Túlságosan jólszervezett volt az egész rendszer, és több országon keresztül ívelő. A rendőrség szinte teljesen tehetetlen volt. Persze közrejátszott az is, hogy a rendőrök közt sok volt a korrupt alkalmazott, aki jópénzért a rosszfiúknak dolgozott. Robert ezek közül jópárat ismert, de nem kereste velük az együttműködést. Annál sokkal többre tartotta magát, hogy ezekkel szóba álljon. 

A szálló mellett ott volt egy másik szálloda, a Hotel London. Amolyan üzletrontója a garniszállónak. Amolyan jobb turistaszálló, főleg az átutazók igényeit elégítette ki. Nem foglalkoztak lánykereskedelemmel. A hatóságoktól többször is kérték, hogy zárják be a műintézményt a szomszédban, de eredménytelenül. A London szállónak pedig több joga volt, mint a kétes garninak. Még a századforduló előtt alapították, valamikor az 1860-as években. Ám a városvezetőség egyáltalán nem tett arról, hogy a garni kapuit bezárják.

Robert megtalálta itt az emberét, és szóba elegyedett vele.

— Ide figyelj, Zsiga. Akarsz egy kis extra pénzt keresni? Kényes ügy, és valószínű azzal jár, hogy jódarabig el is kell tűnnöd a környékről, ha nem akarod, hogy elvágják a torkodat. Én megfizetlek, és úgy, hogy soha sem kell erre a környékre visszajönnöd.

— Miről lenne szó főnök?

— Egy lányt keresek, de az a gond, hogy mások is keresik. Sokat érő kis bárányka. Van egy kiindulási pont, a Sipovicz. Ugye ismered? Az egyik lenagyobb beszállítója a műintézetnek. Elkaptuk már többször is, de mindig sikerült tisztára mosnia magát. Most is persze ő került a mi érdeklődési körünkbe. Eredménytelenül. Van alibije és nem hajlandó a velünk való együttműködésre. Lehet, hogy semmi köze a mostani ügyhöz, de a nő, akit keresünk, valamikor az ő ismerősei között volt. Valaki által úgymond „megkapta” a hölgyet. A közvetítő tagad, és nem lehet rábizonyítani semmit sem.

— Ne is folytassa, főnök! Ez nekem túl komplikált és macerás.

— Na várjunk csak, Zsiga. Te tartozol nekem még a múltból. Most van itt az ideje, hogy behajtsam a kintlévőségemet.

— Ugyan már! Azt a kis szívességet már többször megháláltam.

— Van azóta más is, fiam. De ha nem én, Simony örömmel fog újra foglalkozni veled. Gondolom, nem szeretnéd a mi híres vendégszeretetünket élvezi.

— Egyezzünk meg — állt kötélnek. — Mit kíván tőlem?

— Na ugye. Először is meg kell tudnod, hogy az utóbbi időben nem hozott-e ide valakit dolgozni Sipovicz. Ha pedig igen, akkor az kicsoda, és hol lehet igénybe venni a szolgáltatásait? Kin keresztül? Mert az ilyen arany tojást tojó madárkát kalitkában tartják ám itt is. Egyelőre ennyi. De erre minél hamarabb választ várok. Van két napod rá. Itt van egy kis előleg is.

Azzal a kezébe nyomott egy százast.

— Igyekezni fogok, főnök. Holnapután az indóház melletti téren találkozhatunk. Délelőtt, ha kérhetem.

— Rendben van. Tízkor a nagy pad mellett.