Gyermekkoromban magányosan teltek a napjaim. Már fiatalon át kellett élnem a magány fájdalmát. Az iskolában mindig csúfoltak, mert szemüveges voltam. És volt, amikor meg is vertek az utcán a fiúk. Ezért sokszor sírva mentem haza. Emiatt a tanulás is nehezen ment, mindig rossz jegyeket kaptam. Testvérem nem volt, ezért otthon sokat unatkoztam. Szüleim látták, hogy szomorú vagyok, de nem tudták, hogy hogyan segítsenek. Az egyik nap az iskolából haza menve nagy meglepetéssel vártak, egy kiskutyát hoztak nekem, hogy ne legyek olyan szomorú. Nagyon megörültem neki.
— Végre nekem is van barátom! — kiáltottam fel. Azonnal megszerettem, s elneveztem Morzsinak, ettől kezdve minden nap együtt játszottunk. A szüleim is észrevették rajtam a változást, és a jegyeim is jobbak lettek. A kutyám feltétel nélkül szeretett, nem kereste bennem a hibákat, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Morzsi mindig megugatta azokat, akik a házunk előtt menve csúfolni akartak. Jó érzés volt látni, hogy olyan barátom van, aki megvéd. Bátran sétáltam vele az utcán, és a parkban, mert már nem mertek csúfolni.
Egyszer egy nap az erdőbe mentünk kirándulni. Velünk szembe jöttek azok a fiúk, akik sokszor meg szoktak verni. Botok voltak a kezükben. Nagyon féltem, most mi lesz? Azt kiabálták, hogy;
— Most megkapod a magadét, hiába van veled a kutyád, nem félünk tőle!
Megpróbáltak megütni, de Morzsikám, az egyetlen igaz barátom közénk állt, hogy megvédjen és hősiesen nekiment a támadóknak, ezért a őt kezdték ütni. Kiabáltam:
— Hagyjátok abba! Ne bántsátok!
Én megmenekültem az ütésektől, de Morzsikám megsebesült, és féltem, hogy nem éli túl. Sírva rohantam haza, kezemben a kutyámmal. Kihívtuk az orvost, aki azt mondta, hogy kórházba kell vinni, mert nagyon súlyos az állapota. Azonnal el is vittük, meg is műtötték. Bementem hozzá. Nagyon fájt így látni, és mind miattam történt, Morzsi értem kockáztatta az életét. Ha nem mentem volna az erdőbe, akkor nem történt volna baj. Beszéltem hozzá, mondtam neki;
— Ne hagyj itt, gyógyulj meg.
A hangomra felemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Nagyon boldog voltam. Örültem, hogy él és felismerte a hangom. Minden nap ott voltam nála. Egyre jobban lett és hamar felépült. Az orvosok csodálkoztak a gyors felépülésen.
Én csak annyit mondtam; — A barátságunk ereje segített neki meggyógyulni. S végre hazavihettem a barátom, akire számíthatok minden napon.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:20 :: Farkas Erzsébet
