(Szonettkoszorú)
/Az ősanya/
Győző vagy vesztes volt, zsibong csak az ész,
hamva sincs, emléke mégis izgató.
Almacsutkát rágcsál, hamiskásan néz,
kígyóbőrrel játszik, …mire is való.
Önmagára lelve úrrá lesz a félsz,
ijedt szeme rebben, tükröt vizslató.
Itt fejezte tán be az isteni kéz…
Ádám, szerelmem, így ugye izgató.
Tűzbe borult aggyal mi atyánk mása
simogatja párját, lelke megtelve,
hogy az úr, a szobrász gondolt reája.
Sehol sem hibádzik, formája, bája,
picike hája, külcsíne, belbecse
csupa tökély… de hol is a ruhája.
Az örök Éva/
Csupa tökély… de hol is a ruhája…
Csak meg ne találja, esdekel imánk,
maradjon, ahogy megszülte mamája,
divatkirály rongya nem hatna miránk.
Festőecsettől lesz szemének árnya,
szobrász véső alatt pattan a szilánk,
Vénusz születik, teste csupa párna,
ő az örök Éva, ebben nincs vitánk.
Bár mosolya csalfa, tűzbe menni kész,
mégis égi jelt vár, szerelmes igét.
Egekkel kokettál, lelkében a félsz,
bűnös tán az álma… Uram, m’ért ítélsz,
dacos könnye ömlik, jó uram miért…
Gyöngyeit szórja, de vágya még merész.
/Az anya/
Gyöngyeit szórja, de vágya még merész,
győztes ősi ösztön, izzó pengeél…
idege rezdül, ezt úgy sem érti ész.
Gyermekzsivajt sodor messziről a szél,
szeme tágra nyílik, szíve már becéz:
Édes, éhes kincsem – hangja gőgicsél.
Bajnok lesz belőled, udvari zenész,
királyok királya, nagyobb bárkinél.
Remélő tegnapok, küzdelem, dráma,
ringató remény… nem múló szenvedély
szorításában alázattal várja
a társas hajnalokat. Legyint rája,
ha izgatva sunyít millió szeszély,
nem kell csillogás fügefa árnyába’.
A béke asszonya/
Nem kell csillogás! Fügefa árnyába’
nincs hivalkodás, szerények a fények.
A szó biztató, csak a vágy vágtázna,
hamis szózatok ide fel nem érnek.
Nincs tusa, harc, csak a gének játszmája.
Lágy az érintés, nappalok és éjek
a tanúk, fogódznak szelek szárnyába,
szétviszik a hírt, szállnak a remények.
Vad és vadász együtt pihen, felejtés
pora mindenen. A habokon túlról
szirén ének száll, de ölel a féltés,
majd semmivé hal az édes kísértés.
Illat oson, zsongás ömlik a húrról,
láz járta táncok, gyorsuló szívverés.
/A szűzanya/
Láz járta táncok, gyorsuló szívverés
űzi. Lelki kéjjel éli a valót,
égi a jövevény, égi rendelés
írja a nemes, sorsbéli csattanót.
Birodalmak rendülnek, keresztelés
mossa évmilliók mocskát, hol a jó
előtt út nyílik, min semmivé enyész
a rettegés, nincs első, nincs utolsó.
Fogná a kis kezet, szerető karja
ölelné még, de az isteni másság
már bizonyságot tesz, meg is hal, ha
eljön az idő, s hív a Golgota,
majd végtelenbe emel az imádság,
lobogó álmok ezernyi alakja.
/Az amazon/
Lobogó álmok ezernyi alakja
dacot gerjeszt, remény utakra buzdít,
a szülő-szolga vágyának patakja
a sorsot mossa, világokat hódít.
Amazonná válva villogó kardja
törvényeket zúz, összedől az őshit
súgta kétes bástya, hogy a nő karja
csak ölelni tud, teste, ami számít.
Pedig énje képe bájos és merész.
Uralni vágya tárgyát, ez élteti.
Habzsolni az életerőt, mit lenéz.
Bár lelkében csókot vágyva már egész
világot rejt, tán még meg nem értheti,
mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész.
/Álmodozó lány/
Mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész
ábránd ágyán beteljesülve piheg,
cirógat a lét, és mint féltő kertész
gyümölcsöt érlel, éleszti a hitet.
Tündérkert a mező, édesebb a méz,
álombölcső ring, óhaj lénye tipeg,
vágyott sorsot rendez az isteni kéz,
patak csörgedez, olajfa ág libeg.
Futna, nem számít az idő, mert nyomba’
életre kel ki benne ázik újra,
újra, s netán, ha békát csókolna
királyfi toppan bűbájjal bókolva,
mitől forr a vér, szívpitvarba zúgva.
Ösztönök jogán, vágyakon tombolna.
/A sportoló nő/
Ösztönök jogán vágyakon tombolna,
idege megfeszül, trónusért kacsint,
unja már a múzsa létet. Csókja ha
cuppan, lelketlen lehelet, búsan int
poétánknak: Lelkem porig rombolva.
Hagyd a verset, nem bírom én már a kínt,
lelkem sajog, elveszek. Rímbe róva
gúzsba kötve, jobb lenne már odakint.
Ha háború kell, én vezénylem. Hiába
csábítanak harcra fényes fegyverek,
hurrát mégis a lelátó kiáltja.
Itt nem csordul vér, a küzdők imája
egymásért is szól, a célok nemesek.
Vénséges törvény nem hajthat igába.
/A modern nő/
Vénséges törvény nem hajthat igába
hús-vér tüneményt, megtestesült erényt.
Hullámzó kebleket piciny ruhába’,
szoknyácskát, spórolósat, cseppnyi szerényt
át nem szabhatja a múlt. M’ért alázna
ősi szokás? Ó te újkor, bús remény,
gúnyát húztál a három gráciára,
vakon tapogathat a szegény legény.
Ez már új kor, új regény… kicsi övvel
fűszoknyában, mint Hawaii leányai,
vagy aktok modellje, ki emelt fővel
hirdeti, hogy az álomban hinni kell…
Erósz szárnyain suhannak vágyai,
ujja csak simogat, lába már ölel.
/Az örömlány/
Ujja csak simogat, lába már ölel…
gyönyörtelen a kéj, bús a csicsergés,
a szívhang is csak zakatoló zörej,
hazug élvezet, önkínzó lihegés.
Szebb jövőben bízik, de ádáz röhej
állja útját , ha álmodik. Pihenés
nincs, forog a mókuskerék, nem jön el
a herceg lovon, fásult minden érzés.
Végtelen az alagút… biztatásra
várva riadtan szűköl, talán mégse.
Csepp fény, ha csillan, édes izgatása
gazellareményt csihol, egyre másra
dőlnek a falak, s szétömlik a rétre
a tavaszi hang kedves suttogása.
/A tavasz lánya/
A tavaszi hang kedves suttogása
izgatón oson, lázadásra késztet,
Cupido íján rezdül a húr, társra
vágyó leányok selymes vágya éled.
Hormon űzte álom víg szárnyalása
tüzeket csihol, ott belül úgy éget,
nincs nyugalom, a pokol hasonmása
lesz minden, ha Apolló csak ígérget.
Tüzek lobognak, húr pendül, a hárfa
hangján csüngő remény örömmel sikolt,
jövőbe kacsint, titkait kitárva.
Új hullám gerjed, új időket várva
zsibong már a vér, minden törvényt felold,
száz esküvéssel, úszik át a nyárba.
/A nyár asszonya/
Száz esküvéssel úszik át a nyárba,
kitárul a világ, csipkedallamon
ég az éj, csók ízű dobbanás járja
táncát a sokszínű, kéjes hajnalon.
De jaj… Pitymallat szigora kitárja
a nappal új kapuját, és zaklatón
követel a gyerek, a férj. Hibája
csepp sem lehet, csak dolgozik hallgatón
Teszi mit kell, vonata teljes gőzzel
zakatol, tüzet izzít, vagy fékre lép,
dacol idővel, kegyetlennel, bősszel.
Érzi még nyár hevét, de bájos gőggel
hajából egyre már ősz szálakat tép,
csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.
/Az ősz asszonya/
Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.
Nem hulló levél, de gyümölcs Ő, érett,
kit lopni volna jó. Nem őrzik csősszel,
mégis, erénye százezerszer féltett.
Perli az időt, a mennyei őrrel
alkudik jogos hosszabbítás végett.
Küzdöttem léttel, verekedtem hőssel,
alig volt imám, lelkem még nem érett.
Hidd el jó uram, kis napfény még járna!
Hulló levélhang zenéje a csóknak,
régi ízt varázsol, dallama párna.
A tűz sem alszik még, vágynak kél szárnya,
múló őszidőn súlya lett a bóknak,
a fagyos tél sem orvosság a lázra.
/A tél asszonya/
A fagyos tél sem orvosság a lázra.
Fújhat hideg szél zúzmarás reggelen,
üvölthet farkas, áldozatra várva,
ijeszthet lidérc, elvadult sejtelem.
Ő szűkölve ölel, karjában álma,
múltnak idézete, óvott rejtelem…
bölcsőnesz, férfisóhaj, vagy pletykája
lánypajtásoknak, az édes szemtelen.
Tűnhetnek századok, zúghat ezer vész,
izgató alakját, varázsát, báját
óvja az idő, az újjászületés.
Talány lengi útját, lénye megigéz,
mégsem lelhetem titkainak zárját.
Győző, vagy vesztes ő… zsibong csak az ész.
/Mesterszonett/
Győző, vagy vesztes ő, zsibong csak az ész.
Csupa tökély… de hol is a ruhája…
gyöngyeit szórja, de vágya még merész,
nem kell csillogás, fügefa árnyába’.
Láz járta táncok, gyorsuló szívverés,
lobogó álmok ezernyi alakja,
mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész,
ösztönök jogán, vágyakon tombolna.
Vénséges törvény nem hajthat igába.
Ujja csak simogat, lába már ölel…
a tavaszi hang kedves suttogása
száz esküvéssel, úszik át a nyárba.
Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel
a fagyos tél sem orvosság a lázra.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: KKovácsKároly
