Délen délben
Koosán Ildikó
zegzugos kis utcák meredekét
követve osztódik kecsesebb,
teltebb szigetre, s terül el
pihegve házak, terek közt a csend;
A hőség résein vékonyka szellő
préselődik át,
alig mozdítva a karcsú pálmafák
árnyéktalan lombját,
s mint aki elunja, ernyedten vízre száll.
Kisztus keresztjét homokból a parton
aki napokig formázta, egy balkon
árnyékában elnyomja az álom,
csupán a tengeren
e végeláthatatlan promenádon
lebeg ködbe veszve
az óceánjáró robosztus teste,
mesterséges sziget.
egyszer együtt voltunk itt veled
villantja fel a képzelet,
olyan ismerős, kedves ez a táj;
két kézzel tépem a sebet,
nem érdekel, ha felszakadva fáj,
évek raktak rá hűsítő tapaszt;
erőmet, időmet folyton latba vetve
mért vágyom vissza mégis ugyanazt?
2018. március 5.
Legutóbbi módosítás: 2018.03.05. @ 14:56 :: Koosán Ildikó