Felvarrt könnyek csupán táskás ráncaim,
átsuhanó látomás keselyűm, arccsontom.
Mint gonosz boszorka, int a varázsló: mit
kalandnak vélsz, belső harcos férfigondja.
Minek kötsz elengedés, sok énre kiterjed;
tiszta szólás, csontfehér máz koan kezed,
elsuhan szabad reptében szent térdkalács.
——————-
könny – bánat, keselyű – nekem belejátszik a keserű is, de legyen veszély, vagy valami rossz
a belső harcos férfigondja szókapcsolatról – tudom, van valami ilyen film, talán az általam ezo kategóriának nevezett, de lehet, hogy most tévedek – nyilván valami olyannak a metaforája, amit mindannyian ismerünk, de fogalmazzunk úgy, nem vagyok rá fogékony. a férfigond kifejezéstől a vérnyomásom kicsit ingadozóvá vált – nem tudom nem hallani közben a közkeletű férfibánat, ld. férfibánata van kifejezést, ami mélységesen idegen mindattól, amit gondolok – hogy ilyen nincs. emberi gond van. emberi bánat van. olykor elviselhetetlenül nagy. nem férfi vagy női előjellel.
az utolsó 3 sor viszont belopta magát a szívembe-agyamba – annyira szürreális, hogy szép-jó. azzal a megjegyzéssel, hogy a csontfehér kicsit közhelyes.
szóval, végigmegyünk testtájakon – szemtől térdig… és akkor nem tudom, mi van. azt meg végképp, hogy miért levél a cím. ennyi erővel bármi más is lehetne.
most jön a totál őszinte: nem tudom, mi ez a szöveg… itt-ott bele tudok kapaszkodni. a minek kötsz elengedésbe mantraként. ez forog a fejemben. de ez is csak az olvasó körülményei mián. szóval, nem tudom. ez a legtöbb, amit mondhatok.
Kovács Ágnes
————————————
Mit állítunk? látomás
Milyen látomás? átsuhanó
Ki látomás? keselyűm
Tehát adott egy keselyű, ami egy látomás, ami kapcsolatos mellérendelő összetett mondatot alkot táskás ráncaimmal és valójában nem más, mint az arccsontom. Mármint a keselyű.
Snitt.
Boszorka, varázsló… rokonszakma, azt inti, hogy amit kalandnak vélsz, nem az, hanem a benned élő harcos nagy, nehéz gondja.
Snitt.
A skizofrén (sok énre kiterjedő) elengedés ölében motringgal kötöget, ennek megállapítása tiszta szólás, keze kínai vagy japán (de mindenképp keleti) történetkéz meg még fehér is, eközben a távolban (?) elsuhan (vagyis inkább le) egy szabadeső szent térdkalácsa.
Fussunk neki újra… Mit állítunk? Gőzöm sincs.
Felvarrt könnyek csupán táskás ráncaim. Felvarrt könnyek. Rögzített könnyek. Varrt. Rögzült fájdalom. Táskás ráncaim. Csupán. = Megviseltségemet nem az idő hozta, hanem az állandósult fájdalom.
átsuhanó látomás keselyűm, arccsontom. Keselyű. Nehbet az egyiptomiak keselyűfejű istennője jut eszembe. A fáraó hatalmát védelmezte. A keselyű védelmez. Egyiptomban. Ellenben nem gondolom, hogy ez a keselyű az a keselyű. Arccsont. A védelmezés, a védettség az, ami átsuhan, ami látomás? Keselyű-arccsont. Keselyűarc. Ugyanakkor leleményes dögevő is. Ebben a szerepében szimbolizálhatja a megújulást is (szokta). Ha tovább kutakodunk, a keselyűt Kínában a hosszú élettel hozzák összefüggésbe. Fentebb bár ráncokról esett szó, megállapítottuk, hogy nem a kor okozta, tehát ezt a keselyű-kor összefüggést vessük el. A megújulás már lehet elsuhanó látomás, azaz lehet valami olyan, amire csak vágyunk, amire vágyni is csak távolról, megfoghatatlanul tudunk. Egyelőre maradjunk ennyiben.
Mint gonosz boszorka, int a varázsló – Életemet befolyásoló tényező. Nincs ráhatásom, nincs logika, varázslat van, indokolatlanság (igazságtalanság?) van, fentről lefelé való beavatkozás van.
mit kalandnak vélsz, belső harcos férfigondja – Azt mondja, ne örülj, aminek most örülsz, arról majd kiderül, hogy nem az, aminek látszik, a jó nem jó, a jó valójában rossz. Teher. Férfigond. Nagy, súlyos gond.
Minek kötsz elengedés, sok énre kiterjed; – Minek kötsz, elengedés. Így (vesszővel) lehet vele mit kezdeni. Elengedés. Nem tudjuk megtartani. Elmegy. Elengedjük. Sokakat elengedtünk, sokszor elengedtünk. Talán életeken át elengedtünk, mert ilyenek vagyunk. Igen, talán ez.
tiszta szólás, csontfehér máz koan kezed, – tiszta szólás… érthető. Egyértelmű. Helyes. Koan. Már megint kelet. Feloldó gyakorlat vagy történet. Valami, ami megvilágosít, ezáltal megszabadít. Máz. Kezed. Rámkent igazság. Megszabadulok.
elsuhan szabad reptében szent térdkalács. – Elsuhan. Szabad. Felszabadul. Suhan. Gyorsan elreppen. Egy csapásra megoldódik. Szent térdkalács? Ez nem tudom, mi akar lenni. Ha fentebb megnyalintottuk a buddhizmust, lehet, hogy ez a keresztények térdeplése? Ennek elutasítása? A keresztényi tanok levetkezésével leszünk szabadok? Mindörökké Buddha? Legyen.
Végigbukdácsoltam tehát a szerző sorait, próbálva megfejteni a mondanivalót, mert hacsak nem megviccelni akart bennünket, és nem gondolom, hogy ez történt, mondani akart valamit, amit ha szimplán kimond, nem elég mély, nem elég személyes.
Nézzük a kivitelt. Erőteljesen nominális stílus, igyekszik kerülni az igéket, ez általában az impresszionista sajátja, ám itt ennél ezért tovább kell mennünk. A sorok szimbólumokkal terheltek. Képzavar. Van ilyen retorikai alakzat. Ha tudatosan használjuk, katakrézis, ha nem, csacskaság.
Maradjunk az erősen szimbolista líránál? Nem maradunk. Azért nem, mert ahhoz kevés egyetlen testrészt felmutatni az állatorvosi lóból. Ez a szöveg nem egy szimbólum körül tekereg, ez a szöveg csapkod, csapong. Ha erőteljesen elengedem magam és kiürített aggyal közelítek, azt mondom, van kohézió. De vers-e, ha ehhez ilyen mértékben kellek én (az olvasó)…? Megvalósult ez a vers? Meg tudott történni?
A szimbolista vers nem biztosít egyértelműséget, ezt elfogadjuk, pont ezt szeretjük benne. De a soronként változó kódrendszer zavaró, ráadásul ha megállok egy-egy sornál, sem érzem, hogy némi ráfordítással megtalálom a bölcsek kövét. Ha valaminek több értelme(zése) van, az remek. De ez a több annyi legyen, ami még megfér bennem. Amire még képes és alkalmas vagyok. Amiket egyszerre tudok érezni. Mint a zenében a harmóniák. Meg kell, hogy szólaljanak! Ha túl sok, zúgás lesz belőle. Ha túl távoli is, üres szél. Olvasok és csak lélegzem magamban. Hol vagy, Költő? Itt csak én vagyok. Meg ez a távoli susogás. Nem értelek.
Legutóbbi módosítás: 2018.03.31. @ 11:02 :: Marthi Anna
